Nem tudom, hogy bóknak vegyem-e vagy intő jelnek, de az előző hétvégén a diákjaim elhívtak magukkal kirándulni, vagyis hegyet mászni. Bók, merthát szeretnének velem lógni (ergo én vagyok a cool tanár). Intő jel, mert a túra ottalvós volt, sátras, tűzrakós, hotpot evős és a hely ahová mentünk az egyik földrengés sújtotta egyesek által veszélyesnek minősített hegyecske volt. Vagyis lehet, meg akartak ölni, csak annyira jó vagyok, hogy vettem az akadályokat. Nem fagytam halálra, nem estem le a hegyről, és a furcsa kotyvasztott kaja sem ölt meg.
Szombaton reggel indultunk neki a kalandnak. Három lány és három srác. Autót béreltek, és egy másfél órás út után elérkeztünk a hegy lábához, ahol otthagyott bennünket a nagyon segítőkész sofőrünk, mondván, hogy másnap egy körül ott találkozunk és hazahoz minket Deyangba. A tél Kínának ezen a részén azzal jár, hogy nagy a köd, és a légszennyezés mértéke is megnő, persze sehol nem vagyunk Beijing-hez képest. Érdekesség, hogy Shanghai levegője állítólag igazán remek. Külföldi ismerőseim folyamatosan a telefonjukon lévő app-ot nézegetik, hogy úhúristen vajon hányat mutat a számláló, s mennyire rossz a levegő. A valóság Deyangban és környékén nem olyan vészes. Elismerem, hogy abbahagytam a szabad levegőn való futást, de alapvetően a levegő minősége nem rossz. Biciklizés közben, előfordul, hogy nehezebben lélegzem, de ez nem csak a szmog miatt van, hanem egyszerűen nehezebb a levegő, és sok a nedvesség is benne.
De vissza a túrához! Elméletben hat óra lett volna az út a hegytetőre, ahol úgy terveztük, hogy leverjük a sátrainkat, és megfőzzük a vacsoránkat. Az odavezető úton minden 5 percben megkérdezte tőlem valaki, hogy akarok-e pihenni, éhes vagyok-e. Utóbbi kérdésre mindegy, hogy mi volt a válaszom, valaki adott valamit, hogy azonnal egyem meg, vagy meg fogok halni (cukorka, Snickers, fűszeres tofu stb).
Mivel félek a nagyon magas és keskeny ösvényeken járkálástól, volt egy-két kihívást jelentő pillanat, de alapvetően megérte. Megint eljutottam Narniába, úgy tűnik, hogy Kínában van. Az utolsó kihívás előtt azonban megtorpantunk és közöltem a kis gyerkőcökkel, hogy eddig s nem tovább, mert meghalni nem kívánok. A túra utolsó szakasza ugyanis egy hegyomlásos rész megmászása lett volna. Annak ellenére, hogy én is és a másik két lány is kétkedve szemlélte a történéseket, a srácok úgy döntöttek, hogy megkísérlik elérni a csúcsot. Ez két okból is teljes idiótaság volt. Egy mert mi lányok leszögeztük, hogy nem megyünk, ergó mégha nekik sikerül is feljutni, mi van akkor…. Kettő mert veszélyes volt, és lőn igazam: mindkét srác véres kézzel s fejjel tért vissza. Ezek után élve a dupla hmm vagy inkább tripla fölényemmel: én voltam a legidősebb, én voltam a legkülföldibb és a leghatározottabb személyiség is, mondtam, hogy esetleg keressünk lejjebb egy helyet ahol éjszakázunk, ugyanis kezdett sötét lenni és hideg.
Felfelé menet láttunk egy elhagyatott felvonóházat, és ez lett végül az éjszakai tanyánk. Azt hinné az ember, hogyha a csapat akikkel túrázni indul fel van szerelve gázégővel, akkor tudnak tüzet rakni, de legalábbis az elméletét tudják. Eh, hiú ábránd… Egy szobában vertük fel a három sátrat, de ennek a szobának sajnos az ablaka ki volt törve (földrengés…üveg nem maradt épen sehol), de sebaj, mert remek ötletem támadt. Találtam elhagyatott szanaszét fekvő szekrényajtókat, gondoltam azokkal szépen elbarikádozzuk a tátongó rést, és akkor kicsit védettebbek leszünk. Ez jó elgondolás, a megvalósítás azonban súlyos vérveszteségbe fulladt. Naná, hogy elvágtam a maradék üveggel mindkét kezemet, és ahogy az lenni szokott a felszíni sérüléseknél ömlött a vér. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy bár a tűzrakás szakértője vagyok (jó, nem, de azért raktam már, volt hogy csalással, de csalás nélkül is sikerült Norfolkban, ami után azt hittem vagy fél óráig hogy boszorkány vagyok, és a gondolataim ereje volt az ami lángra lobbantotta a farakást) de nem tudtam mozgatni a kezem addig amíg el nem állt a vérfolyam. S hiába osztottam az észt, nem akartak hallgatni rám a kis ostobák. Így elkezdték bűvölni a kereszthuzatos térben a tüzet anélkül, hogy bármilyen fészket építettek volna neki. Ez egy. Aztán nedves fából raktak egy farakást, gondolván, hogy meggyújtják és menni fog minden. Ez kettő. (hozzáteszem az emiatt keletkező füst még egy hét múlva is érződik a kabátomon)Ezt követően a farakástetejére helyeztek egy két papír zsebkendőt és a jó kis fényes brosúra papírból egy párat (ami köztudottan rosszul ég), és rágyújtottak. Tűz nem lett, de azt hiszem ezt mondanom sem kell… Így meleg sem lett, de szereztem magamnak egy nagy téglaszerű sziklát és megpróbáltam felidézni a fitness szteppórák gyakorlatait, hogy melegen tartsam magamat. Aztán elmentünk aludni, hát nem ez volt életem legjobb éjszakája…
Másnap viszont gyönyörű napfényre virradtunk, így született egy-két vagy száz kép. Aztán elindultunk hazafelé, erőltetett menetben, hogy odaérjünk időben, mire jön a sofőrünk. Örömmel jelentem, hogy csak egyszer tévedtünk el lefelé menet, így kimerülten, de vigyorogva értünk vissza a találkozó pontra. Megtanultam egy új kínai kifejezést (óvatosan, csúszós) és kaptam új Kínai nevet is (LaLa). Hogy miért LaLa? Valószínű azért, mert a lefelé vezető úton egész végig énekelgettem. A két lány kijelentette, hogy én vagyok a legjobb a barátjuk mostantól, és hogy olyan boldogok mint még soha hogy találkoztunk és hogy szeretnek. Sztár vagyok, ennyike… Egy bizonyos ponton az a mondat is elhangzott, hogy „zamatos vagyok”, remélhetőleg nem ezt akarták mondani a leányzók, de ki tudja…
Arra a kérdésre, hogy újra elmennék-e velük nehéz válaszolni. Igen, megérte, mert szép meg érdekes dolgokat láttunk, de alapvetően azt hiszem bár a kínaiak találékonyak, de egy külföldiekből álló csapat jobban megállta volna a helyét.
A lényeg azonban nem más, mint hogy túléltem a kis kalandot, és remélhetőleg nem ez lesz az utolsó kalandozás Kínában, mielőtt hazamegyek. De feltehetőleg a legközelebbit nem kínai barátaimmal valósítom meg…
