Egyszer volt, hol nem volt…
Bizony esti mese idő van. Elég ideje vagyok már Kínában ahhoz, hogy egy-két embert megismertem valamennyire, nem azt állítom, hogy életük minden szegletébe belelátok, de egy-két dolgot mindenképpen tudok. Négy élettörténetet fogok elmesélni, kettő kínai, kettő külföldi sztori.
Már említettem Irene-t az előző posztomban. Ő az a tanársegéd, aki pár héttel utánam érkezett az iskolába, és aki segített megvenni Jiuzhaigou-ba a buszjegyeket. Mint mondtam tanársegédként egy éven keresztül tulajdonképpen csak megfigyeli más tanárok óráit, és adminisztratív teendőket lát el. Aztán jövőre kezdi a tanítást, fonetikát fog tanítani. Ezen mindig nagyon nevetek, hogy egy akcentussal beszélő ember, hogyan tanít fonetikát és helyes kiejtést…
Irene velem egy idős, Deyang-ban született, és egyetem alatt részt vett egy csereprogramban, így Amerikában tanult egy fél évet. Ezzel azon kevés kínaiak közé tartozik, aki elhagyta az országot, így valamelyest érdemben tud dönteni arról, hogy Kínában képzeli el az életét vagy esetleg máshol a világban. Első beszélgetésünkkor elmondta, hogy nem is akart Amerikába menni, a szülei, apukája győzte meg, hogy ragadja meg az alkalmat, éljen a lehetőséggel és tanuljon külföldön. Ahogy kivettem a szavaiból, eléggé magányos volt, nem nagyon szerzett amerikai barátokat. Ezt el is tudom képzelni, ha voltak más ázsiaiak, akkor jó eséllyel velük töltötte az összes idejét, illetve leginkább otthon volt begubózva, mint egy báb.
Félreértés ne essék, Irene egy nagyon kedves lány, velem egy idős, és azt gondolnám, hogy wow elment Amerikába tanulni, akkor biztos nagyon önálló. De egyáltalán nincs így. Mintha minden magabiztosság hiányozna belőle, s a szülei útmutatása nélkül egy lépést sem tudna tenni.
A lényeg, hogy látott mást is, ráadásul az „amerikai álmot”, mégis kerek perec kijelentette, hogy nem akar máshová költözni, nem akar máshol lakni, mivel itt vannak a szülei, és nőként ez az elvárás is, hogy otthon maradjon. Ezt írtam már korábban is azt hiszem, hogy ha nő vagy, akkor jó eséllyel megmaradsz a fenekeden, abban a városban, ahol születtél, ha férfi és kalandvágyó akkor meg az egész tartomány előtted áll. De azért tartományon kívülre ne költözz, és el ne vegyél egy nem idevalósi lányt.
Itt kezdődnek Irene problémái. Megismerkedett ugyanis Amerikában egy kínai fiúval (furcsa, hogy normális esetben egy 28 éves hímnemű egyedet a férfi szóval illetnék, de ha kínairól van szó, tökéletesen helytálló a fiú és lány megnevezés úgy kb. 30 éves korukig, vagy addig míg meg nem házasodnak). A srác még mindig ott van, így távkapcsolatban élnek. És mivel a fiú még 1,5 évet Amerikában fog tanulni ez így is marad egy ideig. Minden nap beszélnek, ebben nincs is baj. Szerelem, pillangók, szivárvány és unikornis.
Csakhogy, Irene velem egy idős, vagyis 26 éves. Hogy ez miért probléma? Mert Kína. Az itteni elvárások szerint 27 éves korodra nőként muszáj, hogy legyen férjed, ha nincs, akkor soha nem is lesz már, és vénlányként vagy elkönyvelve. Ráadásul, mivel Kína – az őszinteség hazája, de legalábbis a kegyes hazugság fogalmát nem ismerő nép hazája– ezt még az orrod alá is dörgölik. Kínaság elrejtve: ha azt gondolják kövér vagy, nem fogják szépen tálalni, nincs politikai korrektség (hát hiszen, tényleg nincs…) az arcodba mondják, hogy kövér vagy.
A következő gond, hogy nem elég, hogy Amerikában van, és marad is még másfél évet, vagyis mire hazajön Irene a polcon fog porosodni és hivatalos kékharisnya lesz, de ez a gonosz ifjú még másik tartományban is született… Mi lesz a megoldás nem tudja senki. Megkérdeztem Irene-t, hogy, akkor odaköltözik majd a sráchoz? Nem, nem, mert nem akar elmenni abból a városból, ahol a szülei laknak, mindenképpen a közelükben akar maradni. Ezt még értem is…Valahol, bár ugye ha a srác teszi boldoggá, akkor csak van valami köztes megoldás. Következő zseniális javaslatom az volt, hogy akkor a srác fog ideköltözni. Hmmmm, nem kaptam erre igazán egyenes választ, azon túl, hogy de másik provinciából való, és a szülei nem fogják engedni neki, hogy elköltözzön abból a tartományból. No erre, már megrebbent a szemem, hogy micsoda? „a szülei nem engedik?!”
Kínában mintha az életed, nem a tiéd lenne, s a sorsod nem a Te kezedben lenne. Mindent meghatároz a családod. Ami azért visszás és érdekes, mert bár az teljesen rendben van, hogy külföldön tanulj, de az nem, hogy elköltözz, és úgy éld az életed, ahogy Te akarod. Mintha lenne egy lejárati idő a kínai fiatalok életén, címke ami kimondja, hogy meddig van bármilyen szabadságuk a döntéseikben. Vagy van egyáltalán? Hiszen említettem, hogy a kínai érettségi pontjaik alapján osztják be őket egyetemekre, nincs beleszólásuk, abba sem, hogy hová mennek, és hogy mik lesznek ha nagyok lesznek. De elkalandoztam.
Túlléptünk ezen, hogy a szülei nem fogják engedni, és Irene meg nem tud másik tartományba költözni. Elmesélte azt is, hogy az sem egyszerű, hogy Deyang-ban nem tudna vagy csak nagyon nehezen tudna elhelyezkedni a srác. Erre mondtam remek megoldásként, hogy és mi a helyzet Chengdu-val (Szecsuán fővárosa, így gondolom ott sokkal több munkalehetőség van). Igen, valóban ott lenne munka, de Irene nem akar Chengdu-ba költözni. És azt sem akarja, hogy Deyang-ból ingázzon a srác. No erre már nem tudtam én sem mit mondani… Chengdu és Deyang között a távolság semmi. Negyven perc az autóúton. Így odaköltözni nem igazán jelentene eltávolodást Irene családjától, és ha ezt nem akarják, akkor ingázni sem olyan megerőltető. Ráadásul a tervek szerint a jövőben kihozzák a metrót Deyang-ig, vagyis még könnyebb lenne az életük. De nem, minden egyes kompromisszumos, számomra megoldásnak tűnő ötletem, komolyabb átgondolás nélkül elvetésre került.
Amikor rávilágítottam, hogy akkor, hogyan is lesznek együtt, Irene elismerte, hogy igen nagyon nehéz, és nem tudja, hogy mi a megoldás, de hát ez a szerelem…
Jó, ez szép és jó, és igen, romantikus lélek vagyok. A gondom azzal van, hogy nem áthidalhatatlan problémákról van szó, de Irene látszólagos rugalmatlansága valóban lehetetlenné teszik a közös jövőt.
Figyelmeztetés! Visszatérő motívumai lesznek a kínai sorsoknak a házasság, a kor, a család által támasztott elvárások, no meg a távkapcsolat.
