Nem sok előkészület után, végülis a randomtrip lényege pont ez, augusztus 22-én, csütörtökön megtörtént az első randomtrip (avagy gyere, ahogy vagy). Be kell vallanom abban nem volt teljesen randomság, hogy előre tudtam, hogy nővérem eljön velem, legalábbis, a „nahovamegyünkmaeste” kérdésből erre következtettem. Úgyhogy uccuneki, felcsaptam a könyvet, és bár erős volt a kísértés, hogy csaljak, mert az oldalon eggyel lejjebb pont egy olyan hely volt, amit ezeréve meg akarok nézni, beütött az a fenenagy becsületesség (ami csak akkor kapcsol ki, mikor jóanyámmal kártyázunk) és nem a hatvanadik, hanem az ötvenkilencedik hely lett (maradt) a győztes. Meg is írtam nővéremnek A könyv megfelelő oldalának befotózását követően, hogy úgy néz ki olaszt eszünk, ezt dobta a gép, és annak jegyében, hogy bárki jöhet, jó huszonegyedikszázadi gyerekként posztoltam is instagramra a lefotózott oldalt (noha még nem sokan értik, hogy ez mit is jelent).

Rögtön ugorhatnánk is arra a részre, amikor már a Trattoria Veneziában vagyunk, ami A könyv tanúsága szerint házias ízekben, tésztában, meg pizzában, meg desszertben és kivételesen tengeri herkentyűkben is erős, de akkor kihagynék egy mostanság igencsak akut pontot a történetből, és ez nem más Budapest jelenlegi augusztusvégevan, ezért nem kell a tömegközlekedésnek működnie helyzetét. Mindig lehurrogom a hőzöngőket, akik kritizálják a bkv-t, mert legalábbis az én tapasztalataim szerint ritka az olyan jó éjszakai közlekedés mint Budapesten, és mennyire hasznos már a 4-6, ami szintén egész éjszaka jár. De ami most történik Budapesten ezen a fronton, az valóban katasztrófa, illetve ugye nehezen érti az ember, hogy miért is kell percenként cserélni azokat az átkozott villamossíneket, és mégis mikor lesz meg az a metrófelújítás, és ha már itt tartunk, valaki mondana egy pár szót az „M2”-es felújításról is? No de, végülis mindegyis, ami viszont nem mindegy az a 4-6-oson folyamatosan az erős klíma ellenére (vagy pont azért?) terjengő emberszag. Az ember még ha frissen fürdött is, mindig önkéntelenül megszaglássza saját magát (persze csak diszkréten, olyan óó nahát kapaszkodom, és épp arra fordult az arcom és hát ugye az orrom pont jó helyre esik jelleggel), hogy ellenőrizze biztos nem ő-e a bűnös. Ilyenkor jó esetben örömmel konstatáljuk, noha némileg csodálkozva is, hogy nem, egészen okésak vagyunk, vagyis valaki más a forrás. Most ráadásul tutira mentem, mert csekkoltam nővéremet is, és a szintén velünk utazó gimnazista volt barátját is, akit mellesleg vérigsértettem (nem nem azzal, hogy megkérdeztem tőle, hogy mondd csak, Te vagy ennyire büdi?), amikor teljes természetességgel bemutatkoztam neki (nodehát mit tehetek én arról, hogy fogott rajta az idő vasfoga, és itt-ott terebélyesedett, no nem vészesen, de annyira pont igen, hogy semennyiben nem hasonlít tizenhat éves önmagára…), de semmi, mint általában most sem derült fény a valódi forrásra.

Mielőtt teljesen leragadnék a bkv-s élmények taglalásánál, szerencsére a rövidített pálya miatt, no meg amiatt, hogy a Trattoria Venezia a Corvin-negyednél van, hamarosan le kellett szállnunk, Budapest egyik nem igazán illusztris környékén. Maga A könyv is úgy jellemzi a helyet, hogy a „Nagykörút egy kevéssé bizalomgerjesztő szegletében” lévő olasz trattoria. Ez bizony igaz, bár lehetett volna rosszabb is, mint például a "..." (nem merek ide írni semmit, mert ki tudja, hogy milyen helyeket tartogat még nekünk A könyv, és hát kár volna elkiabálni…). Mindenesetre az igaz, hogy alapvetően van bennem egy előítélet, hogy ilyen forgalmas utakon nem megyünk be helyekre, mert úgysem lesz igazán jó. No de hátha most.

Mikor megérkezünk, az ajtóban kedves kiszolgáló lány azonnal készségesen kérdezi, hogy van-e foglalásunk, no mondom magamban, mégiscsak kellett volna foglalni, de hát az nem illik a random fogalmi körbe, úgyhogy nyilván nem. Szerencsére azért akad szabad asztal, választhatunk kint (hahaha, persze, mert nagyon szívesen nézegetném a pótlóbuszokat) vagy bent, illetve bent is nagy a dilemma, az élőzene közelébe vagy hátra. Végül a pompás feldolgozásokat klimpírozó jóllakott ovisra emlékeztető szintis közelébe ülünk le, és pár perc múlva jön is a pizzáktól dagadó hasú enyhén kopasz, telihold képű mosolygós pincér, hogy segítsen választani. No abban nem nagyon kell, mert már meg is vagyunk: lazacfilé avokádókrémmel fokhagymás spenóttal, száraz proseccoval nekem, és egy rizottó rákkal és cukkinival és chianti classico nővéremnek.

Rizottó rákkal és cukkinival					Lazacfilé avokádókrémmel fokhagymás spenóttal

A hely enyhén szólva kaotikus már ami a belső dizájnt illeti, kovácsoltvas díszek, és egy lámpaoszlop, olasz kisvárosra hajazó cserepes tető és a falakon a Toscán táj (gondolom). Mindezt fűszerezi a teljesen oda nem illő szintetizátor zene, az este folyamán még Korda Gyuri nagy slágere a Mamma Maria is felcsendült. Összességében, azonnal megtalálod a helyed, merthogy nincs semmilyen művi koncepció amihez igazodni kellene, az ember egyáltalán nem érzi azt, hogy bármilyen elvárásnak meg kellene felelnie, vagy hogy ez a hely olyan, ahová azért illik költözni. Ilyenről itt hálistennek szó sincs.

Sajnos gyerekkoromból néha-néha visszatérő átok betalál, és saját választásom, a lazac, nem az igazi, bár a fokhagymás spenót, valami mennyei, és legalább ha este későn megyünk haza a vámpírok is messziről elkerülnek (már ha Bram Stoker állításait fogadjuk el igaznak és nem Stephenie Meyerét). De a rizottó az hibátlan. Lehet, újra rá kellene szoknom arra, hogy hagyjam, hogy helyettem kiválasszák a kaját, amit eszek. Viszont a prosecco is hibátlan, meg a panna cotta is amivel nővérem leöblíti a rizottót. Így hát meg van a következő desszertkészítő program is, az eddig a gelatin mint összetevő okán elkerült panna cotta a következő kihívás, úgyis mostanában ráálltam a pohárkrémekre.

Aztán jön a számla, (ami abszolút korrekt, mert nagy adagokat kaptunk és ittunk is jó bort meg proseccot, és még desszertre is futotta). Itt az este első és egyetlen hibája (persze tudom vannak, akik számára már a szintetizátor az, de hát mondom, hozzáad a bájhoz, és elgondolkodtatja az embert, hogy vajon miért gondolja bárki is azt, hogy ez bármilyen hely atmoszféráját feldobja, vagy illik hozzá), ugyanis gyűlölöm (számokkal kapcsolatos hátrányos helyzetem miatt), amikor is a pincér ott marad mint egy vészjósló madár az asztalnál, miközben vadul osztok szorzok a fejemben, hogy mennyi is az annyi. Az eredmény siralmas, olyan durván sok borravalót hagytunk ott, hogy egy hétre bezárhat a hely (talán túlzok), de nővérem is csak legyint, és miután a pincér távozását követő öt perc múlva rájövünk, hogy mennyi is lett volna a helyes összeg, megállapítjuk, hogy bizony nekünk ez nyomás alatt nem megy.