Minden egy szakítással, egy átlagos, mindennapos, „töbémárnemszeretlek” megfellebbezhetetlen kijelentéssel és az ezt követő elveszettséggel, hogyantovábbal és mérhetetlen üresség érzéssel. No meg egy adagnyi kaland és hétköznapi varázslat vággyal és a Budapest iránti olthatatlan rajongással.

És persze a „444 jó hely Budapesten” című könyvvel (amit hiába karácsonyra vettem annak a bizony „többémárnemszeretlek”-nek, mégis úgy éreztem, hogy nem hagyhatok veszni egy ennyire jónak tűnő valamit, akkor sem, ha mementó is). (Nem, ez itt nem a reklám helye…)

Az ötlet (– lázadás, túlélés és elkeseredettség, felfedezni vágyás és csakazértis indíttatása ellenére –) igen egyszerű: minden héten egy napon vagy ahogy sikerül felcsapni a könyvet, és akárhol is nyílik ki, az első helyre elmenni, vagy egyedül (ezzel talán tesztelve is azt, hogy lehet-e nőként egyedül jóléreznem magam egy társas helyen egy olyan világban, ahol sokkal elfogadottabb ha egy férfi megy be egy kocsmába és kér egy pofa bármit amit csendben elszopogat egymagában) vagy társaságban, ha éppen valaki ráér.

Az, hogy hogyan toborzok embereket magam mellé, még kialakítás alatt van, de a huszonegyedikszázad szociálismédia tobzódásban, mégha ebben jómagam kevéssé is veszek részt, nem aggódom, hogy ne lehetne viszonylag könnyen terjeszteni az igét.

Nem vitás persze, hogy az esték olykor-olykor rámszakadó magányát is igyekszem enyhíteni a randomtripekkel, de ugyanakkor valóban hajt a felfedezés- és kalandvágy és persze a dac is. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy ezt az eseménysort dokumentálni is fogom, ami ráadásul kielégíti majd exhibicionista énemet és írói ambícióimat (nem nevezném vénának, merthogy az nincs) is. Elkezdem/Elkezdjük, aztán majd alakul, bízom benne, hogy kitart a lelkesedés mind a randomtripek felé, mind pedig az írás felé.