A kínai sorskrónikák közé kis kitérőként egy kis szösszenet ismét a tanítással kapcsolatos élményeimről.
Ahogy korábban már mondtam, minden héten rengeteg osztályt tanítok, de ezekkel a diákokkal az egész szemeszter alatt csupán egyszer találkozom (illetve, ha utána ők szeretnének beszélni velem, akkor megkeresnek, aztán beszélgetünk). Egyszer másfél óra, amit velük töltök, és angolt tanítok neki. Értelmetlen? Igen. Nehéz? Nagyon.
Nem érdemes fegyelmeznem őket, hiszen egyszer fogok órát tartani neki, nincs igazán időm arra, hogy elmagyarázzam, hogy ne telefonozzon órán, hacsak nem szótárként használja. Nincs időm arra, hogy megtanítsam őket a jelentkezés rejtelmeire se pedig arra, hogy tiszteljék egymást és figyeljenek oda egymásra.
Angolt tanítani nekik másfél órában…minek? mit? Leginkább egy nagy roadshow-hoz vagy vándorcirkuszhoz tudnám hasonlítani, amit ezekben az osztályokban csinálok. Néha feldobnak, mert értelmesek, vagy szórakoztatóak a diákok, néha leszívják az összes energiámat, és borzalmasan untatnak. Igyekszem, nem csak végigzongorázni fásultan az óratervemen, de úgy a 40. ilyen alkalom után, nehéz lelkesen belevágni az ismerkedős órának.
Nem gondolom, hogy azonnal a lecsóba lehetne csapni, és rájuktolni egy kis angol nyelvtant vagy beszélgetést. Egy nem elég jók angolból, amitől csak frusztrált leszek. Kettő, ha in medias res elkezdenék bármit nem értenék, hogy mi történik, ugyanis a legtöbb diák de még a tanárok java sem tudja, hogy mit is keresek itt, no nem Kínában, hanem az ő órájukon…
Így hát hiába tervezek el egy jó kis órát arról, hogy megtanítom őket panaszkodni, tanácsot adni, kívánságokról beszélni vagy az álom úti céljukról, vagy véleményt nyilvánítani, de nem működik, mert nem értik, hogy miről van szó. Illetve vannak jobb osztályok, de soha nem tudom, hogy most épp jobb lesz vagy kilátástalan a helyzet. És nincs javítási lehetőségem, mert egy alkalmam van. Hát jó. Akkor mutatkozzunk be.
A következőképpen zajlik az órám. Bemegyek. Wooooooooow, hangzik az eltúlzott kiáltás az esetek 80%-ban. Még nem láttak ilyen állatot, vagy egyszerűen megtanulták, hogy így szokás reagálni a külföldi tanárokra. Köszönök, ijedt tekintetek szegeződnek rám, „úristen ez beszél, és angolul, mostmilesz”, olvasom le az arcokról. Hát nem várakoztatom őket sokáig elmondom, hogy mi fog történni.
Bemutatkozunk egymásnak, hogyan? Elmondok nekik egy-két dolgot magamról, aztán adok lehetőséget nekik arra, hogy kérdezzenek (bármit) majd ők mutatkoznak be, vagyis mutatják be egymást azok alapján a kérdések alapján, amiket összegyűjtenek előtte. A roadshow tehát velem indul. Megmutatom nekik a kedvenc idézetemet, aztán megadom a QQ számom, és a számomra legfontosabb emberekről tartok egy kis előadást, sok-sok képpel és vicces sztorikkal.
A kedvenceik közé tartozik, a „nővérem túl öreg hozzátok” részleg, amikor Judit képét látva hangos ovációban törnek, ki hogy milyen szép. Az, úgyhogy nem veszem el az örömüket, csak azzal, hogy elmondom, hogy biza, egy cseppet öreg hozzájuk, úgyhogy ne is álmodjanak róla. Nagyon lelkesek, mikor apuka képét meglátják „so handsome”. Itt viszont kiábrándítom őket rendszerint, hogy ugyanmár, lássák be, apuka kopaszodik és bizony sörhasat rejteget az öltönye alatt. Ezen nagyon sokat nevetnek. Szintén nevetnek mikor azt taglalom, hogy anyuka imád enni, és hiába kerestem, nem volt olyan kép, ahol ne majszolgatott volna valamit. Hazugság? Szemenszedett. De megéri, mert legalább jól mulatnak a kis gennyesek, amire más órákon nincs alkalmuk, ugyanis a kínai oktatás arról szól, hogy mikrofonnal a fejükön egy pódiumon állva beszél hozzájuk a tanár. Így persze nem csoda, hogy döbbenettel vegyes félelem az ami kiül az arcukra, amikor fel alá rohangálok a teremben, és felszólítom őket, s bizony addig nem tágítok amíg nem beszélnek hozzám angolul.
De amiről igazán akartam írni, az a Q&A részleg. Mivel már három hónapja tanítom a kis redvásakat, eléggé sok kérdéssel találkoztam, és meg kell mondjam, a legtöbbjük meglehetősen fantáziátlan, és sok az ismétlődő, így én megunom eléggé hamar őket. A leggyakoribbak között szerepel a „honnan jössz?” noha elmondom, hogy magyar vagyok. Ez a kérdés elvezet ahhoz, hogy tesztelem a földrajztudásukat, és alapvetően azt kell mondjam, egészen jó. Tudják Angliát, Franciaországot, Spanyolországot (Portugáliáról gőzük nincs, de végső soron van másik ország az Ibériai félszigeten…) és Olaszországot. Ha jók, akkor megy Németország, aztán ott megáll a tudomány. Örök kedvenc a „hány éves vagy?”, „szereted-e az LOL-t” (a mit??) „szereted-e a sportokat?” és a Kína kérdések. „Miért jöttél Kínába?”, „Szereted Kínát?”, „Szereted a kínai kaját?”, „Tudsz pálcikával enni?”, „Bírod a csípőset?”, „Mit gondolsz Kínáról és a kínai emberekről?”, „Mit gondolsz a kínai lányokról? és a fiúkról?”. A miért jöttél Kínába kérdésre olykor értelmesen válaszolok, olykor egyszerűen csak szórakozom velük, és halálkomoly arccal kijelentem, hogy pandát ölelgetni jöttem. Ez előfordul, hogy csak számomra vicces, mert irónia, szarkazmus fronton ovis szinten vannak.
Aztán az igazán bátrak rákérdeznek, hogy van-e barátom, mikor tervezek megházasodni, és hogy az esküvőm után mennyi idővel akarok gyerekeket. A többi külföldi tanárral beszélgettem, és arra jutottunk, hogy csak az öngyilkos hajlamú idióta mondja azt egy kínai diáknak, hogy nincs barátja/barátnője. Illetve, ha nem okoz problémát az embernek, ha naponta százszor ajánlanak neki egy jóképű fiút/csinos lányt, akkor egészen nyugodtan be lehet vallani az igazat, de ha békében szeretné tölteni az ember mindennapjait, akkor bizony hasznos letérni az igazat csakisaszintisztaigazat ösvényről.
A korábban emlegetett, 27 évesen vénkisasszony vagy gondolatkör miatt, teljes döbbenettel hallgatják, mikor azt mondom, hogy nem tudom, mikor szeretnék megházasodni, és nem is igazán lényeges, hiszen a szerelem számít. Ez utóbbi (mármint, hogy a szerelem számít) meg azért ejti ámulatba őket, mert ugye sok esetben nem feltétlen az ő szabad választásuk, hogy ki lesz életük párja, ha meg az, akkor egészen más rendszerben gondolkoznak. Ahogy A baljós árnyakban Watto (a repülő denevérszerűgusztustalanság) is megmondta, rám csak a pénz hat. Azt hiszem, hiába próbálnám rájuk erőltetni a jedi elmetrükkjeimet, lepattanna róluk a dolog. Talán ez az oka annak, hogy amikor a harmadik kérdésre azt válaszolom, hogy szeretnék egy ideig ketten lenni a házasság után, és kiélvezni egymás társaságát, akkor aztán végkép azt látom az arcokon, hogy elvesztettem őket. Minek akarok én csak ketten lenni, házasság megvolt, akkor mutassam a terhespocakom (amit amúgy tudok, miután megeszek 18 húsosgombócot) de iziben. Külön poszt születhetne a Kína és a tapintat, meg magánélet s személyes tér gondolatkörben, meglátjuk megszületik-e.
Aztán vannak még üdítő, elgondolkodtató, kamaszos és megindító kérdések. Ezek van, hogy könnyeket csalnak az arcomra. Sírva nevettem például a „what is your body type?” és a „what is your cup size?” kérdéseken. Ugyanakkor meghatódtam a „do you feel lonely?” és „who do you miss the most?” kérdéseken. Elgondolkodtatott és igazán megfontolt válaszra sarkallt a „what do you think of gay people?" nagyon őszinte és elfogadást, megértést kereső kérdés. Értetlenkedve álltam a „what do Americans think about Chinese people?” kérdés felett, és ugyancsak horkantva röhögtem fel a „how to get a girlfriend?” „why do American man grow a beard?” és a „do you think I am handsome?” kérdések láttán (mert hogy van olyan osztály, akik inkább leírják a kérdéseiket és én olvasom fel, majd válaszolom meg, hiszen ők félénkek és nem mernek angolul beszélni, és amúgyis #myenglishissopoor). Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ezekre a kérdésekre is kielégítő választ adjak...A diákokért mindent!
Összességébe véve, van, hogy ezek az órák tartják bennem a lelket, mert hihetetlen szórakoztatóak tudnak lenni, de van, hogy az összes energiát elszívják, és egyszerűen csak haza akarok menni és a alba akarom verni a fejemet. Szerencsére a többség az előbbi kategóriába tartozik, így még nem szenvedtem agyrázkódást.
