Nem sok előkészület után, végülis a randomtrip lényege pont ez, augusztus 22-én, csütörtökön megtörtént az első randomtrip (avagy gyere, ahogy vagy). Be kell vallanom abban nem volt teljesen randomság, hogy előre tudtam, hogy nővérem eljön velem, legalábbis, a „nahovamegyünkmaeste” kérdésből erre következtettem. Úgyhogy uccuneki, felcsaptam a könyvet, és bár erős volt a kísértés, hogy csaljak, mert az oldalon eggyel lejjebb pont egy olyan hely volt, amit ezeréve meg akarok nézni, beütött az a fenenagy becsületesség (ami csak akkor kapcsol ki, mikor jóanyámmal kártyázunk) és nem a hatvanadik, hanem az ötvenkilencedik hely lett (maradt) a győztes. Meg is írtam nővéremnek A könyv megfelelő oldalának befotózását követően, hogy úgy néz ki olaszt eszünk, ezt dobta a gép, és annak jegyében, hogy bárki jöhet, jó huszonegyedikszázadi gyerekként posztoltam is instagramra a lefotózott oldalt (noha még nem sokan értik, hogy ez mit is jelent).

Rögtön ugorhatnánk is arra a részre, amikor már a Trattoria Veneziában vagyunk, ami A könyv tanúsága szerint házias ízekben, tésztában, meg pizzában, meg desszertben és kivételesen tengeri herkentyűkben is erős, de akkor kihagynék egy mostanság igencsak akut pontot a történetből, és ez nem más Budapest jelenlegi augusztusvégevan, ezért nem kell a tömegközlekedésnek működnie helyzetét. Mindig lehurrogom a hőzöngőket, akik kritizálják a bkv-t, mert legalábbis az én tapasztalataim szerint ritka az olyan jó éjszakai közlekedés mint Budapesten, és mennyire hasznos már a 4-6, ami szintén egész éjszaka jár. De ami most történik Budapesten ezen a fronton, az valóban katasztrófa, illetve ugye nehezen érti az ember, hogy miért is kell percenként cserélni azokat az átkozott villamossíneket, és mégis mikor lesz meg az a metrófelújítás, és ha már itt tartunk, valaki mondana egy pár szót az „M2”-es felújításról is? No de, végülis mindegyis, ami viszont nem mindegy az a 4-6-oson folyamatosan az erős klíma ellenére (vagy pont azért?) terjengő emberszag. Az ember még ha frissen fürdött is, mindig önkéntelenül megszaglássza saját magát (persze csak diszkréten, olyan óó nahát kapaszkodom, és épp arra fordult az arcom és hát ugye az orrom pont jó helyre esik jelleggel), hogy ellenőrizze biztos nem ő-e a bűnös. Ilyenkor jó esetben örömmel konstatáljuk, noha némileg csodálkozva is, hogy nem, egészen okésak vagyunk, vagyis valaki más a forrás. Most ráadásul tutira mentem, mert csekkoltam nővéremet is, és a szintén velünk utazó gimnazista volt barátját is, akit mellesleg vérigsértettem (nem nem azzal, hogy megkérdeztem tőle, hogy mondd csak, Te vagy ennyire büdi?), amikor teljes természetességgel bemutatkoztam neki (nodehát mit tehetek én arról, hogy fogott rajta az idő vasfoga, és itt-ott terebélyesedett, no nem vészesen, de annyira pont igen, hogy semennyiben nem hasonlít tizenhat éves önmagára…), de semmi, mint általában most sem derült fény a valódi forrásra.

Mielőtt teljesen leragadnék a bkv-s élmények taglalásánál, szerencsére a rövidített pálya miatt, no meg amiatt, hogy a Trattoria Venezia a Corvin-negyednél van, hamarosan le kellett szállnunk, Budapest egyik nem igazán illusztris környékén. Maga A könyv is úgy jellemzi a helyet, hogy a „Nagykörút egy kevéssé bizalomgerjesztő szegletében” lévő olasz trattoria. Ez bizony igaz, bár lehetett volna rosszabb is, mint például a "..." (nem merek ide írni semmit, mert ki tudja, hogy milyen helyeket tartogat még nekünk A könyv, és hát kár volna elkiabálni…). Mindenesetre az igaz, hogy alapvetően van bennem egy előítélet, hogy ilyen forgalmas utakon nem megyünk be helyekre, mert úgysem lesz igazán jó. No de hátha most.

Mikor megérkezünk, az ajtóban kedves kiszolgáló lány azonnal készségesen kérdezi, hogy van-e foglalásunk, no mondom magamban, mégiscsak kellett volna foglalni, de hát az nem illik a random fogalmi körbe, úgyhogy nyilván nem. Szerencsére azért akad szabad asztal, választhatunk kint (hahaha, persze, mert nagyon szívesen nézegetném a pótlóbuszokat) vagy bent, illetve bent is nagy a dilemma, az élőzene közelébe vagy hátra. Végül a pompás feldolgozásokat klimpírozó jóllakott ovisra emlékeztető szintis közelébe ülünk le, és pár perc múlva jön is a pizzáktól dagadó hasú enyhén kopasz, telihold képű mosolygós pincér, hogy segítsen választani. No abban nem nagyon kell, mert már meg is vagyunk: lazacfilé avokádókrémmel fokhagymás spenóttal, száraz proseccoval nekem, és egy rizottó rákkal és cukkinival és chianti classico nővéremnek.

Rizottó rákkal és cukkinival					Lazacfilé avokádókrémmel fokhagymás spenóttal

 

A hely enyhén szólva kaotikus már ami a belső dizájnt illeti, kovácsoltvas díszek, és egy lámpaoszlop, olasz kisvárosra hajazó cserepes tető és a falakon a Toscán táj (gondolom). Mindezt fűszerezi a teljesen oda nem illő szintetizátor zene, az este folyamán még Korda Gyuri nagy slágere a Mamma Maria is felcsendült. Összességében, azonnal megtalálod a helyed, merthogy nincs semmilyen művi koncepció amihez igazodni kellene, az ember egyáltalán nem érzi azt, hogy bármilyen elvárásnak meg kellene felelnie, vagy hogy ez a hely olyan, ahová azért illik költözni. Ilyenről itt hálistennek szó sincs.

Sajnos gyerekkoromból néha-néha visszatérő átok betalál, és saját választásom, a lazac, nem az igazi, bár a fokhagymás spenót, valami mennyei, és legalább ha este későn megyünk haza a vámpírok is messziről elkerülnek (már ha Bram Stoker állításait fogadjuk el igaznak és nem Stephenie Meyerét). De a rizottó az hibátlan. Lehet, újra rá kellene szoknom arra, hogy hagyjam, hogy helyettem kiválasszák a kaját, amit eszek. Viszont a prosecco is hibátlan, meg a panna cotta is amivel nővérem leöblíti a rizottót. Így hát meg van a következő desszertkészítő program is, az eddig a gelatin mint összetevő okán elkerült panna cotta a következő kihívás, úgyis mostanában ráálltam a pohárkrémekre.

Aztán jön a számla, (ami abszolút korrekt, mert nagy adagokat kaptunk és ittunk is jó bort meg proseccot, és még desszertre is futotta). Itt az este első és egyetlen hibája (persze tudom vannak, akik számára már a szintetizátor az, de hát mondom, hozzáad a bájhoz, és elgondolkodtatja az embert, hogy vajon miért gondolja bárki is azt, hogy ez bármilyen hely atmoszféráját feldobja, vagy illik hozzá), ugyanis gyűlölöm (számokkal kapcsolatos hátrányos helyzetem miatt), amikor is a pincér ott marad mint egy vészjósló madár az asztalnál, miközben vadul osztok szorzok a fejemben, hogy mennyi is az annyi. Az eredmény siralmas, olyan durván sok borravalót hagytunk ott, hogy egy hétre bezárhat a hely (talán túlzok), de nővérem is csak legyint, és miután a pincér távozását követő öt perc múlva rájövünk, hogy mennyi is lett volna a helyes összeg, megállapítjuk, hogy bizony nekünk ez nyomás alatt nem megy.

Minden egy szakítással, egy átlagos, mindennapos, „töbémárnemszeretlek” megfellebbezhetetlen kijelentéssel és az ezt követő elveszettséggel, hogyantovábbal és mérhetetlen üresség érzéssel. No meg egy adagnyi kaland és hétköznapi varázslat vággyal és a Budapest iránti olthatatlan rajongással.

És persze a „444 jó hely Budapesten” című könyvvel (amit hiába karácsonyra vettem annak a bizony „többémárnemszeretlek”-nek, mégis úgy éreztem, hogy nem hagyhatok veszni egy ennyire jónak tűnő valamit, akkor sem, ha mementó is). (Nem, ez itt nem a reklám helye…)

Az ötlet (– lázadás, túlélés és elkeseredettség, felfedezni vágyás és csakazértis indíttatása ellenére –) igen egyszerű: minden héten egy napon vagy ahogy sikerül felcsapni a könyvet, és akárhol is nyílik ki, az első helyre elmenni, vagy egyedül (ezzel talán tesztelve is azt, hogy lehet-e nőként egyedül jóléreznem magam egy társas helyen egy olyan világban, ahol sokkal elfogadottabb ha egy férfi megy be egy kocsmába és kér egy pofa bármit amit csendben elszopogat egymagában) vagy társaságban, ha éppen valaki ráér.

Az, hogy hogyan toborzok embereket magam mellé, még kialakítás alatt van, de a huszonegyedikszázad szociálismédia tobzódásban, mégha ebben jómagam kevéssé is veszek részt, nem aggódom, hogy ne lehetne viszonylag könnyen terjeszteni az igét.

Nem vitás persze, hogy az esték olykor-olykor rámszakadó magányát is igyekszem enyhíteni a randomtripekkel, de ugyanakkor valóban hajt a felfedezés- és kalandvágy és persze a dac is. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy ezt az eseménysort dokumentálni is fogom, ami ráadásul kielégíti majd exhibicionista énemet és írói ambícióimat (nem nevezném vénának, merthogy az nincs) is. Elkezdem/Elkezdjük, aztán majd alakul, bízom benne, hogy kitart a lelkesedés mind a randomtripek felé, mind pedig az írás felé.

Amiért érdemes...? de mit érdemes? Hát ugye, ide bárki behelyettesítheti, amit csak szeretne, legyen az mondjuk, hogy élni/létezni, legalábbis én erre gondoltam, s mivel ez az én kis irományom, így én vagyok az ura a témának... Mivel eltelt a félév, és ahogy ígértem (fenyegettem) hazajöttem, a teaching része az életemnek egy kis időre pihen valamelyest, így a learning lesz a domináns rész. S bár eredetileg nem gondoltam, hogy tovább írnám a blogot a kalandos Kínán túl, de ma futás közben arra jutottam, hogy no de miért is ne?

Miért ma? Hát mert ma van a névnapom, s noha nővérem hangosan tiltakozik, hogy a névnapok ünneplésre méltóak, mégis alkalmat kerítettünk a mai napból, és elmentünk egy jó kis helyre, ahová már "ezeréve" vágytam, összekötve a kellemest a hasznossal, mivel éppen helyszínt keresünk e. nagy napjához. Az itteni élmény pedig arra inspirált, hogy elgondolkodjak ezen a dolgon, hogy miért is érdemes élni és itt lenni, és arra jutottam, hogy posztonként szépen megpróbálom magamnak (is) megválaszolni (szerintem a terapeutám is büszke lenne rám, mindfulness meg önismeret vonalról kapcsolódva), természetesen, hűen önmagamhoz, nem túl komolyan véve magamat sem a kérdést...

Tehát az első válaszszeletecske: BUDAPEST MAKERY (1072 Budapest, Dob utca 38.)

A koncepció - DIY gasztró-élmény (ahogy a hely hirdeti magát)

Számomra mindenképpen egyedi (nem tudom van-e Budapesten más ilyen hely). Annyi a lényeg, hogy betérsz ebbe a kiszolgáló egységbe, és eldöntheted, hogy elköltesz egy jó kis vacsit vaaaaaaagy megcsinálod magad azt, amit kiválasztottál az étlapról.

Mi bizony, ez utóbbi opciót választottuk, és izgatottan (igen, talán kicsit túl ráizgultam és ugrabugráltam a helyen, szerencsére nem volt rajtunk kívül senki más épp így ezzel csak a két felszolgáló srácot hoztam zavarba, de hamar hozzászoktak a lelkendezéshez...) vártuk, hogy akkor hogy is lesz ez az egész. Hát így:

A megvalósítás

Kaptunk mindketten egy-egy mini iPadet vagy tabletet, amin lépésről lépésre videón követhettük az utasításokat. Az egyes lépések folyamatos lejátszásra voltak állítva, így mindaddig amíg mi nem léptettük tovább, folyamatosan ismételte nekünk, hogy mit is kell csinálni. Ami igazán remek, hogy a hely megspórolja nekünk az alapanyag előkészítés macerás részét, merthogy az már így érkezik az asztalra:

Aztán nincs más dolgunk mint, hogy kövessük a videó utasításait, és elkészítsük a vacsorát.Valahogy így:

Mielőtt azt mondanánk, hogy macera, hát hiszen megcsinálom otthon is, meg ha már étterembe megyek nem akarok én főzni. Jó. Valid. DE! Minden házibuli lelke a konyha, ha az ember vendégeket fogad, szerintem az egyik legzseniálisabb a közös főzés. Plusz (és most tapasztalatból beszélek) olyan ez, mintha kapnál egy jó kis főzőleckét és megcsinálsz olyan dolgokat, amiket normál esetben nem is próbálnál meg (esetemben a borjú hús...) és egy főzőtanfolyamnál sokkal olcsóbban teheted ezt, nem kell alkalmazkodnod senki ritmusához és nincs semmilyen nyomás, hogy úhuuristen mi van ha elrontom és ezt mindenki látja (no nem mintha ez utóbbi engem érintene).

Az eredmény

Nővérem egy csirkeroládot rittyentett tojásos-sárgarépás quinoaval, mostmár azt is tudjuk ez utóbbit hogyan kell, és hát n ilyent még nem pipáltam, hogy hogyan lesz húsból rolád. Mindig tanul az ember... Én meg egy saltimboccát (nekérdezd) tettem az asztalra betevőnek egy kis kapros-narancsos vajtökkel, mert ennyire vagyok menő. Ami iszonyatosan tetszett, hogy ki voltak rakva egyéb fűszerek is, és nyilván nem csapott rá senki a kezemre, ha mást is használtam mint, amit a recept előírt (naná, hogy használtam, hiszen képtelen vagyok az előírásokhoz tartani magam, igaz ez a receptekre is és napközben Cicánál töltött időre is..affene fog harisnyát húzni 40 fokban csak azért mert..miértis?). 

Magunknak tálaltunk, és mindenki megkóstolta mindenkijét, szerencsére nálunk így szokás a családban, beletűr mindenki mindenki tányérjába, hát különben honnan tudnám, hogy az övékének milyen az íze? Nem is csípem ám, ha valaki azt mondja tilos az Á meg hogy "Joey doesn't share food" és nem kóstolhatom meg a kajáját...

Az élmény

A srácok hihetetlen segítőkészek és kedvesek voltak. A dizájn, valami elképesztően egyben van, nem tudom ki a tulajdonos, mert mint megtudtuk az egész az ő ötlete és az ő fejéből pattant ki, de mindenesetre le a kalappal és nagy yay neki. Nyilván kideríthetném ki az, céginfo meg ilyen titkos eszközök segítségével (hmm... asszem meg is teszem :D). De lényegtelen is, egyszerűen csak jó a csíje a helynek. Bemész, letisztult, egy domináns szín a sárga, és a mosdó is olyan kúlos, hogy ki se akarsz jönni.

Összességében, imádtam, vissza akarok menni, és legközelebb desszeretválasztok!

Hogy mi a válasz ebben a "nagy kérdésre"? Hát csak annyi, hogy enni jó, és felfedezni új helyeket szintén :-) Kaland ez is, mégha nem is a tőlem eddig megszokott :-)

Nem tudom, hogy bóknak vegyem-e vagy intő jelnek, de az előző hétvégén a diákjaim elhívtak magukkal kirándulni, vagyis hegyet mászni.  Bók, merthát szeretnének velem lógni (ergo én vagyok a cool tanár). Intő jel, mert a túra ottalvós volt, sátras, tűzrakós, hotpot evős és a hely ahová mentünk az egyik földrengés sújtotta egyesek által veszélyesnek minősített hegyecske volt. Vagyis lehet, meg akartak ölni, csak annyira jó vagyok, hogy vettem az akadályokat. Nem fagytam halálra, nem estem le a hegyről, és a furcsa kotyvasztott kaja sem ölt meg.

Szombaton reggel indultunk neki a kalandnak. Három lány és három srác. Autót béreltek, és egy másfél órás út után elérkeztünk a hegy lábához, ahol otthagyott bennünket a nagyon segítőkész sofőrünk, mondván, hogy másnap egy körül ott találkozunk és hazahoz minket Deyangba. A tél Kínának ezen a részén azzal jár, hogy nagy a köd, és a légszennyezés mértéke is megnő, persze sehol nem vagyunk Beijing-hez képest. Érdekesség, hogy Shanghai levegője állítólag igazán remek. Külföldi ismerőseim folyamatosan a telefonjukon lévő app-ot nézegetik, hogy úhúristen vajon hányat mutat a számláló, s mennyire rossz a levegő. A valóság Deyangban és környékén nem olyan vészes. Elismerem, hogy abbahagytam a szabad levegőn való futást, de alapvetően a levegő minősége nem rossz. Biciklizés közben, előfordul, hogy nehezebben lélegzem, de ez nem csak a szmog miatt van, hanem egyszerűen nehezebb a levegő, és sok a nedvesség is benne.

De vissza a túrához! Elméletben hat óra lett volna az út a hegytetőre, ahol úgy terveztük, hogy leverjük a sátrainkat, és megfőzzük a vacsoránkat. Az odavezető úton minden 5 percben megkérdezte tőlem valaki, hogy akarok-e pihenni, éhes vagyok-e. Utóbbi kérdésre mindegy, hogy mi volt a válaszom, valaki adott valamit, hogy azonnal egyem meg, vagy meg fogok halni (cukorka, Snickers, fűszeres tofu stb).

• 
• 
• 

Mivel félek a nagyon magas és keskeny ösvényeken járkálástól, volt egy-két kihívást jelentő pillanat, de alapvetően megérte. Megint eljutottam Narniába, úgy tűnik, hogy Kínában van. Az utolsó kihívás előtt azonban megtorpantunk és közöltem a kis gyerkőcökkel, hogy eddig s nem tovább, mert meghalni nem kívánok. A túra utolsó szakasza ugyanis egy hegyomlásos rész megmászása lett volna. Annak ellenére, hogy én is és a másik két lány is kétkedve szemlélte a történéseket, a srácok úgy döntöttek, hogy megkísérlik elérni a csúcsot. Ez két okból is teljes idiótaság volt. Egy mert mi lányok leszögeztük, hogy nem megyünk, ergó mégha nekik sikerül is feljutni, mi van akkor…. Kettő mert veszélyes volt, és lőn igazam: mindkét srác véres kézzel s fejjel tért vissza. Ezek után élve a dupla hmm vagy inkább tripla fölényemmel: én voltam a legidősebb, én voltam a legkülföldibb és a leghatározottabb személyiség is, mondtam, hogy esetleg keressünk lejjebb egy helyet ahol éjszakázunk, ugyanis kezdett sötét lenni és hideg.

• 
• 
• 
• 
• 

Felfelé menet láttunk egy elhagyatott felvonóházat, és ez lett végül az éjszakai tanyánk. Azt hinné az ember, hogyha a csapat akikkel túrázni indul fel van szerelve gázégővel, akkor tudnak tüzet rakni, de legalábbis az elméletét tudják. Eh, hiú ábránd… Egy szobában vertük fel a három sátrat, de ennek a szobának sajnos az ablaka ki volt törve (földrengés…üveg nem maradt épen sehol), de sebaj, mert remek ötletem támadt. Találtam elhagyatott szanaszét fekvő szekrényajtókat, gondoltam azokkal szépen elbarikádozzuk a tátongó rést, és akkor kicsit védettebbek leszünk. Ez jó elgondolás, a megvalósítás azonban súlyos vérveszteségbe fulladt. Naná, hogy elvágtam a maradék üveggel mindkét kezemet, és ahogy az lenni szokott a felszíni sérüléseknél ömlött a vér. Ez pedig ahhoz vezetett, hogy bár a tűzrakás szakértője vagyok (jó, nem, de azért raktam már, volt hogy csalással, de csalás nélkül is sikerült Norfolkban, ami után azt hittem vagy fél óráig hogy boszorkány vagyok, és a gondolataim ereje volt az ami lángra lobbantotta a farakást) de nem tudtam mozgatni a kezem addig amíg el nem állt a vérfolyam.  S hiába osztottam az észt, nem akartak hallgatni rám a kis ostobák. Így elkezdték bűvölni a kereszthuzatos térben a tüzet anélkül, hogy bármilyen fészket építettek volna neki. Ez egy. Aztán nedves fából raktak egy farakást, gondolván, hogy meggyújtják és menni fog minden. Ez kettő. (hozzáteszem az emiatt keletkező füst még egy hét múlva is érződik a kabátomon)Ezt követően a farakástetejére helyeztek egy két papír zsebkendőt és a jó kis fényes brosúra papírból egy párat (ami köztudottan rosszul ég), és rágyújtottak. Tűz nem lett, de azt hiszem ezt mondanom sem kell… Így meleg sem lett, de szereztem magamnak egy nagy téglaszerű sziklát és megpróbáltam felidézni a fitness szteppórák gyakorlatait, hogy melegen tartsam magamat. Aztán elmentünk aludni, hát nem ez volt életem legjobb éjszakája…

Másnap viszont gyönyörű napfényre virradtunk, így született egy-két vagy száz kép. Aztán elindultunk hazafelé, erőltetett menetben, hogy odaérjünk időben, mire jön a sofőrünk. Örömmel jelentem, hogy csak egyszer tévedtünk el lefelé menet, így kimerülten, de vigyorogva értünk vissza a találkozó pontra. Megtanultam egy új kínai kifejezést (óvatosan, csúszós) és kaptam új Kínai nevet is (LaLa). Hogy miért LaLa? Valószínű azért, mert a lefelé vezető úton egész végig énekelgettem. A két lány kijelentette, hogy én vagyok a legjobb a barátjuk mostantól, és hogy olyan boldogok mint még soha hogy találkoztunk és hogy szeretnek. Sztár vagyok, ennyike… Egy bizonyos ponton az a mondat is elhangzott, hogy „zamatos vagyok”, remélhetőleg nem ezt akarták mondani a leányzók, de ki tudja…

• 
• 

Arra a kérdésre, hogy újra elmennék-e velük nehéz válaszolni. Igen, megérte, mert szép meg érdekes dolgokat láttunk, de alapvetően azt hiszem bár a kínaiak találékonyak, de egy külföldiekből álló csapat jobban megállta volna a helyét.

A lényeg azonban nem más, mint hogy túléltem a kis kalandot, és remélhetőleg nem ez lesz az utolsó kalandozás Kínában, mielőtt hazamegyek. De feltehetőleg a legközelebbit nem kínai barátaimmal valósítom meg…

Save

Ellie, ez talán nem is annyira sorsrajz, mint inkább szerelmi történet… Csak viccelek. Nem tudom, hogy másokkal is így van-e ez, de van, hogy az ember egyszerűen találkozik valakivel és valami bekattan. Első ránézésre eldöntöd, hogy nem, ez nem a Te barátod, és soha de soha de soha nem fogtok jól kijönni egymással. Aztán kiderül, hogy demégis, és ez az ember lesz az, aki az egyik legjobban fog hiányozni.

Na, ez Ellie.

A deyangi külföldi társaság ritkaságszámba menő női tagjainak egyike ő, s már korábban is írtam róla, hiszen vele mentünk Jiuzhaigou-ba. Nevetségesnek hangozhat, de számomra nagy vízválasztó egy-egy utazás bármilyen emberi kapcsolat terén. Nálam ez az egyik fokmérője annak, hogy vajon igazán jól kijövünk majd egymással, vagy megmaradunk a kedvesismerős / ivócimbora szinten. Ezen a teszten mindenképp átment Ellie.

A másik teszt az őrültségfokmérő. Ha valaki elviseli az őrültségeimet (magamban beszélek, hangosan éneklek, dalokat költök az életemről és harsány vagyok) akkor tudom, hogy bizony stramm kölökre találtam és meg kell tartani, amíg csak lehet. Ezt a lécet is simán ugrotta Ellie, főleg mivel legalább annyira őrült mint én, így együtt költünk dalokat az életünkről. Lehet az oviban tanítás az, ami ilyen hatással van az emberekre, vagy a túl sok Disney… vagy Kína…

A lényeg, hogy Ellie ezen is átment. Talán pont amiatt mert hasonlóak vagyunk volt az, hogy eleinte nem fértünk meg, vagyis nem igazán kerestük egymás társaságát. De aztán rájöttünk, hogy mennyire nagyszerű is a másik (muhahahhaaa) és a többi már történelem…

Hogy miért került a sorstörténetek közé? Mert remekül be lehet mutatni rajta keresztül a külföldiek azon csoportját, aki kicsit el vannak veszve, kicsit megcsömörlöttek és nagyon Kínától várják a megvilágosodást. Illetve annak is remek példája, hogy furik Kínában a nőkkel szemben támasztott elvárások.

December 9-én van Ellie szülinapja. Hányadik? Attól függ, hogy ki kérdezi. És nem, nem arról van szó, hogy a nők érzékenyek a korukra, ezért letagadnak egy-két évet (vagy nem csak). A már említett bűvös 27 a bökkenő. Ellie ugyanis 32 éves lesz idén. Nincs férjnél és nem is él párkapcsolatban. Tejóisten, gondolják a kínaiak, íme egy vénlány… Így annak elkerülése végett, hogy mint torzszülöttet mutogassák, és együtt érzően megveregessék a vállát vagy – ami talán még rosszabb – elkezdjenek neki férjet keríteni (egy jó dolgos, hűtlen kínai ifjút) inkább azt mondja, hogy most lesz 27.

Lehet, felesleges elővigyázatosságnak tűnik, de nem hiszem, hogy az lenne. Bár az is igaz, hogy a szikrázó kék szemével és szőkére festett hajával istennő a kínaiak között, tehát lehetséges, hogy nem csinálnának nagy ügyet a korából. De ez Kína, szóval ki tudja.

Ami pedig az elveszett, útkereső külföldieket illeti. Ellie képzett tanár, Angliában általános iskolában tanított, csomó gyakorlata van, és magát a tanítást szerette is nagyon. Amiből elege lett, az az adminisztráció volt és a kormány, illetve helyi önkormányzat folyamatos kontárkodása. Meg lehet az se segített, hogy ha hívta a természet nem mehetett ki, mivel Angliában, nem hagyhatod magára az osztályodat… Most egy gimnáziumban tanít, de saját bevallása szerint is inkább kabalaállat mintsem hasznos tanár.

Az az érzésem, hogy Ellinek ez az utolsó nagy hurrá, mielőtt megállapodna és letelepedne. Hol? Angliában. Saját elmondása szerint itt van az ideje a gyerekeknek, családalapításnak (halk megjegyzés, hogy mielőtt Kínába jött volna, egy 7 éves kapcsolatban volt, ami az az érzésem, hogy az ő fejében házassággal, gyerekekkel végződött volna egy ideális világban). Azonban nem szeretne kínai férjet. Miért? Mert, ahogy írtam Kínában nem divat a válás, ellenben a megcsalás igen. S igazán érthetőnek tűnik, ha valaki nem szeretne azzal a tudattal belekezdeni egy házasságba, hogy valahol, valamikor jó eséllyel meg fogják csalni. Plusz, az sem túl vonzó lehetőség, hogy az ember beteljesítse a női princípiumot. Merthogy bár Szecsuánban a nő az úr, de ez csak otthon van így. Nyilvános helyeken, ugyanúgy a férfi hordja a nadrágot.

Irene mesélte, hogy az ő anyukája (aki kínai szokásokkal ellentétben kétszer vált el) azért nem talál párt magénak, mert túl erős a személyisége és ezt bizony nem rejti véka alá. Kérdem én, milyen világ az olyan világ, ahol azzal tudsz férjet fogni magaddal, hogy valaki másnak tetteted magad? Ezt tette ugyanis Irene mostohaanyukája. Megígérte, hogy nem fog veszekedni Irene apukájával, hogy Irenet úgy fogja szeretni, mintha a saját lánya lenne, s hogy gondoskodni fog róla. Hmmm.. valóság? Gonosz mostoha effektus. Nincsenek jóban Irene-nal, nem főz, nem dolgozik, de a házimunkát sem végzi el. Szeret pénzt költeni és a barátaival lógni. De nyilvános helyen nem pöröl a férjével és aláveti magát látszólag a férji hatalomnak. Kis színes, Irene vér szerinti anyukája és a mostoha anyuka nem tudnak meglenni egy légtérben. Jó, ez nem érdekes önmagában. Az viszont már igen, hogy az apuka titokban mer csak találkozni a közös gyerekük anyjával, nehogy perpatvar legyen otthon. Mikor Irene négy évre elment Amerikába tanulni és a reptérre mindkét család kiment, az anyuka taxival a mostoha anyuka és az apuka a saját autójukkal, és az apuka fel merte ajánlani, hogy hazaviszik az anyukát, égzendülés földindulás kerekedet, és bizony taxizás lett a vége a történetnek.   

Ezek tudatában nem csoda, ha Ellie nem vágyik kínai férjre. A kérdés az, hogy akkor mit keres Kínában, ha már ennyire ketyeg a biológiai órája. Saját bevallása szerint is, ha erre gondol, pánik tölti el, és komolyan retteg tőle, hogy soha nem lesz saját gyereke.

• 
• 
• 
• 

A kínai sorskrónikák közé kis kitérőként egy kis szösszenet ismét a tanítással kapcsolatos élményeimről.

Ahogy korábban már mondtam, minden héten rengeteg osztályt tanítok, de ezekkel a diákokkal az egész szemeszter alatt csupán egyszer találkozom (illetve, ha utána ők szeretnének beszélni velem, akkor megkeresnek, aztán beszélgetünk). Egyszer másfél óra, amit velük töltök, és angolt tanítok neki. Értelmetlen? Igen. Nehéz? Nagyon.

Nem érdemes fegyelmeznem őket, hiszen egyszer fogok órát tartani neki, nincs igazán időm arra, hogy elmagyarázzam, hogy ne telefonozzon órán, hacsak nem szótárként használja. Nincs időm arra, hogy megtanítsam őket a jelentkezés rejtelmeire se pedig arra, hogy tiszteljék egymást és figyeljenek oda egymásra.

Angolt tanítani nekik másfél órában…minek? mit? Leginkább egy nagy roadshow-hoz vagy vándorcirkuszhoz tudnám hasonlítani, amit ezekben az osztályokban csinálok. Néha feldobnak, mert értelmesek, vagy szórakoztatóak a diákok, néha leszívják az összes energiámat, és borzalmasan untatnak. Igyekszem, nem csak végigzongorázni fásultan az óratervemen, de úgy a 40. ilyen alkalom után, nehéz lelkesen belevágni az ismerkedős órának.

Nem gondolom, hogy azonnal a lecsóba lehetne csapni, és rájuktolni egy kis angol nyelvtant vagy beszélgetést. Egy nem elég jók angolból, amitől csak frusztrált leszek. Kettő, ha in medias res elkezdenék bármit nem értenék, hogy mi történik, ugyanis a legtöbb diák de még a tanárok java sem tudja, hogy mit is keresek itt, no nem Kínában, hanem az ő órájukon…

Így hát hiába tervezek el egy jó kis órát arról, hogy megtanítom őket panaszkodni, tanácsot adni, kívánságokról beszélni vagy az álom úti céljukról, vagy véleményt nyilvánítani, de nem működik, mert nem értik, hogy miről van szó. Illetve vannak jobb osztályok, de soha nem tudom, hogy most épp jobb lesz vagy kilátástalan a helyzet. És nincs javítási lehetőségem, mert egy alkalmam van. Hát jó. Akkor mutatkozzunk be.  

A következőképpen zajlik az órám. Bemegyek. Wooooooooow, hangzik az eltúlzott kiáltás az esetek 80%-ban. Még nem láttak ilyen állatot, vagy egyszerűen megtanulták, hogy így szokás reagálni a külföldi tanárokra. Köszönök, ijedt tekintetek szegeződnek rám, „úristen ez beszél, és angolul, mostmilesz”, olvasom le az arcokról. Hát nem várakoztatom őket sokáig elmondom, hogy mi fog történni.

Bemutatkozunk egymásnak, hogyan? Elmondok nekik egy-két dolgot magamról, aztán adok lehetőséget nekik arra, hogy kérdezzenek (bármit) majd ők mutatkoznak be, vagyis mutatják be egymást azok alapján a kérdések alapján, amiket összegyűjtenek előtte. A roadshow tehát velem indul. Megmutatom nekik a kedvenc idézetemet, aztán megadom a QQ számom, és a számomra legfontosabb emberekről tartok egy kis előadást, sok-sok képpel és vicces sztorikkal.

A kedvenceik közé tartozik, a „nővérem túl öreg hozzátok” részleg, amikor Judit képét látva hangos ovációban törnek, ki hogy milyen szép. Az, úgyhogy nem veszem el az örömüket, csak azzal, hogy elmondom, hogy biza, egy cseppet öreg hozzájuk, úgyhogy ne is álmodjanak róla. Nagyon lelkesek, mikor apuka képét meglátják „so handsome”. Itt viszont kiábrándítom őket rendszerint, hogy ugyanmár, lássák be, apuka kopaszodik és bizony sörhasat rejteget az öltönye alatt. Ezen nagyon sokat nevetnek. Szintén nevetnek mikor azt taglalom, hogy anyuka imád enni, és hiába kerestem, nem volt olyan kép, ahol ne majszolgatott volna valamit. Hazugság? Szemenszedett. De megéri, mert legalább jól mulatnak a kis gennyesek, amire más órákon nincs alkalmuk, ugyanis a kínai oktatás arról szól, hogy mikrofonnal a fejükön egy pódiumon állva beszél hozzájuk a tanár. Így persze nem csoda, hogy döbbenettel vegyes félelem az ami kiül az arcukra, amikor fel alá rohangálok a teremben, és felszólítom őket, s bizony addig nem tágítok amíg nem beszélnek hozzám angolul.

De amiről igazán akartam írni, az a Q&A részleg. Mivel már három hónapja tanítom a kis redvásakat, eléggé sok kérdéssel találkoztam, és meg kell mondjam, a legtöbbjük meglehetősen fantáziátlan, és sok az ismétlődő, így én megunom eléggé hamar őket. A leggyakoribbak között szerepel a „honnan jössz?” noha elmondom, hogy magyar vagyok. Ez a kérdés elvezet ahhoz, hogy tesztelem a földrajztudásukat, és alapvetően azt kell mondjam, egészen jó. Tudják Angliát, Franciaországot, Spanyolországot (Portugáliáról gőzük nincs, de végső soron van másik ország az Ibériai félszigeten…) és Olaszországot. Ha jók, akkor megy Németország, aztán ott megáll a tudomány. Örök kedvenc a „hány éves vagy?”, „szereted-e az LOL-t” (a mit??) „szereted-e a sportokat?” és a Kína kérdések. „Miért jöttél Kínába?”, „Szereted Kínát?”, „Szereted a kínai kaját?”, „Tudsz pálcikával enni?”, „Bírod a csípőset?”, „Mit gondolsz Kínáról és a kínai emberekről?”, „Mit gondolsz a kínai lányokról? és a fiúkról?”. A miért jöttél Kínába kérdésre olykor értelmesen válaszolok, olykor egyszerűen csak szórakozom velük, és halálkomoly arccal kijelentem, hogy pandát ölelgetni jöttem. Ez előfordul, hogy csak számomra vicces, mert irónia, szarkazmus fronton ovis szinten vannak.

Aztán az igazán bátrak rákérdeznek, hogy van-e barátom, mikor tervezek megházasodni, és hogy az esküvőm után mennyi idővel akarok gyerekeket. A többi külföldi tanárral beszélgettem, és arra jutottunk, hogy csak az öngyilkos hajlamú idióta mondja azt egy kínai diáknak, hogy nincs barátja/barátnője. Illetve, ha nem okoz problémát az embernek, ha naponta százszor ajánlanak neki egy jóképű fiút/csinos lányt, akkor egészen nyugodtan be lehet vallani az igazat, de ha békében szeretné tölteni az ember mindennapjait, akkor bizony hasznos letérni az igazat csakisaszintisztaigazat ösvényről.

A korábban emlegetett, 27 évesen vénkisasszony vagy gondolatkör miatt, teljes döbbenettel hallgatják, mikor azt mondom, hogy nem tudom, mikor szeretnék megházasodni, és nem is igazán lényeges, hiszen a szerelem számít. Ez utóbbi (mármint, hogy a szerelem számít) meg azért ejti ámulatba őket, mert ugye sok esetben nem feltétlen az ő szabad választásuk, hogy ki lesz életük párja, ha meg az, akkor egészen más rendszerben gondolkoznak. Ahogy A baljós árnyakban Watto (a repülő denevérszerűgusztustalanság) is megmondta, rám csak a pénz hat. Azt hiszem, hiába próbálnám rájuk erőltetni a jedi elmetrükkjeimet, lepattanna róluk a dolog. Talán ez az oka annak, hogy amikor a harmadik kérdésre azt válaszolom, hogy szeretnék egy ideig ketten lenni a házasság után, és kiélvezni egymás társaságát, akkor aztán végkép azt látom az arcokon, hogy elvesztettem őket. Minek akarok én csak ketten lenni, házasság megvolt, akkor mutassam a terhespocakom (amit amúgy tudok, miután megeszek 18 húsosgombócot) de iziben. Külön poszt születhetne a Kína és a tapintat, meg magánélet s személyes tér gondolatkörben, meglátjuk megszületik-e.

Aztán vannak még üdítő, elgondolkodtató, kamaszos és megindító kérdések. Ezek van, hogy könnyeket csalnak az arcomra. Sírva nevettem például a „what is your body type?” és a „what is your cup size?” kérdéseken. Ugyanakkor meghatódtam a „do you feel lonely?” és „who do you miss the most?” kérdéseken. Elgondolkodtatott és igazán megfontolt válaszra sarkallt a „what do you think of gay people?" nagyon őszinte és elfogadást, megértést kereső kérdés.  Értetlenkedve álltam a „what do Americans think about Chinese people?” kérdés felett, és ugyancsak horkantva röhögtem fel a „how to get a girlfriend?” „why do American man grow a beard?”  és a „do you think I am handsome?” kérdések láttán (mert hogy van olyan osztály, akik inkább leírják a kérdéseiket és én olvasom fel, majd válaszolom meg, hiszen ők félénkek és nem mernek angolul beszélni, és amúgyis #myenglishissopoor). Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ezekre a kérdésekre is kielégítő választ adjak...A diákokért mindent!

Összességébe véve,  van, hogy ezek az órák tartják bennem a lelket, mert hihetetlen szórakoztatóak tudnak lenni, de van, hogy az összes energiát elszívják, és egyszerűen csak haza akarok menni és a alba akarom verni a fejemet. Szerencsére a többség az előbbi kategóriába tartozik, így még nem szenvedtem agyrázkódást.

 

• 
• 
• 

Save

Save

Save

Mikor megérkeztem a sulimba szeptemberben, a kínai kollégák mind biztosítottak róla, hogy ne aggódjak semmin, se a tanításon se az adminisztratív dolgokon, mert van egy remek másik külföldi tanár, aki ugyanazon a tanszéken dolgozik, mint ahol én fogok, és majd ő eligazít mindenben és csomót fog segíteni. hah... jah, persze. Phil legalább annyira haszontalan segítség szempontjából, és információmegosztás szempontjából mint a kínaiak, ami pedig igen nagy szó. Lehet, azért van ez így, mert annyi ideje van már Kínában (6 éve), hogy ő maga is kínaivá vált.

Két dolgot köszönhetek neki, no jó, hármat. Az egyik, hogy elmondta, hogy midnen pénteken és szombaton a deyangi külföldiek Juanita bárjába mennek, úgyhogy, ha külföldi ismerősökre vágyok, vagy csak olyan emberekre akikkel nem kell iszonyatosan lassan és tagoltan beszélni, akkor ott a helyem. A másik, Ellie és Anne WeChat azonosítója. (azzal megspékelve, hogy a deyangi külföldi férfiak azonosítóját nem adta meg, mondván, hogy elég nagy vagyok, hogy eldöntsem magamnak, hogy kiket adok az ismerőseim közé, és kiket nem. ezért igen hálás vagyok neki) A harmadik pedig az, hogy elmondta, hogy ha a zuhanyzómban lévő kapcsoló első, harmadik és negyedik gombját bekapcsolom, akkor mintegy varázsütésre meleg levegő áramlik a fürdőszobába, ergó nem kell fagyoskodva zuhanyoznom. (ezért is mérhetetlenül hálás vagyok)

A tanítás terén azonban, semmi. Nulla segítség, nulla eligazítás, és ami ennél is bántóbb vagyis ártalmas az a kendőzetlen apátia amivel Ő viszonyul a tanításhoz illetve a diákokhoz. Jó lett volna mentorra találni Phil-ben, de ez nem sikerült. Ellenben elrettentő példának remek, és a "namithogyanne" kategóriában erős versenyzőként indul. Egy beszélgetés alapján leszűrhető, hogy alulmotivált, a diákokra ellenségként tekint,csakúgy mint a rendszerre (ezt azért értem) és a többi kollégára. Kínát nem szereti, Amerikát sem, se a nőket, se az életét. Legalábbis nekem így tűnik.

Hogy miért ilyen megkeseredett, kiábrándult elveszett lélek?

Nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ítéletet mondhassak ezzel kapcsolatban, így ismét csak annyit tehetek, hogy elmesélem a történetét. Hozzáteszem, hogy bár kollégák vagyunk és elvileg az irodánkon osztozunk, heti egynél többször nem látom őt soha. Ez pedig az English Corner délutánja, amit szintén rühell (hmmm, ezt néha átérzem) így néha nem méltóztatik eljönni rá (ezt nem érzem át, sőt felháborít), ami azzal jár, hogy egyedül nézek szembe 80egynéhány érdektelen diákkal...

Visszakanyarodva Phil történetéhez... Szociológiát tanult Amerikában, Michigan államban, így úgy eljutott Kínába, ahol több helyen is tanított, s néha egészen apró falvakban. Kezdetben, ahogy kivettem a szavaiból nagyon élvezte az itt létet, furcsa ezt mondani, de Kínában sok szabadság szakad az ember nyakába, már ha külföldi az illető. Kiszakad a megszokott társadalmi közegből, gyakorlatilag hírességként kezelik és ugyan mit tehetnek vele, ha bármit nem a szabályok szerint csinál... Elméletben nyilván sokat, de valójában mindig ott a remek "ting bu dong" mantra (vagyis, hogy nem értem), ami miatt sokkal többet megengedhet magának az ember. Felszabadító. Frusztráló. S sokaknak a fejébe száll. Kis túlzással olyan, mint a hollywoodi hírességek esete, valaki tudja jól kezelni a hírnevet, és nem hagyja hátra a régi barátokat, valaki viszont elhiszi, hogy különleges és mindenki más felett áll csupán attól, hogy tehetséges. Ráadásul a Kínában élő külföldiek esetében szó sincs tehetségről...

Philről nem tudom, hogy mennyire vette fel a külföldi vagyok ezért különleges elbánás jár nekem attitűdöt, vagy hogy mennyire élvezte hogy különleges lehet itt. Azt tudom, hogy sok részét felfedezte Kínának a motorjával, és hogy egészen jól megtanult kínaiul az évek alatt. Ebben persze segítségére volt a kínai felesége is.

És ezzel eljutottunk a történetének lényegi pontjához, és a kisiklás pillanatához is, Mikor megismerkedtek, Phil felesége itt tanult, ezen az egyetemen, vagyis technikailag Phil tanítványa volt. Az is igaz, hogy soha nem tanította őt Phil, de Kínában nagyon szigorúan veszik a tanár-diák kapcsolatokat. (mindannyiunkat figyelmeztettek, hogy ne legyünk szerelmesek a diákjainkba. igen, azokat is, akik óvodában tanítanak...nos Kína...) Nem sokat tudok a kapcsolatukról, azon túl, hogy összejöttek. Olyat is hallottam, hogy tulajdonképpen inkább voltak barátok extrákkal, mint valódi barát-barátnő, de nem is ez a lényeg. 

A lány, közeledett a bűvös 27-hez. Phil pedig gondolom élvezte a szabadságát, nem állt még készen megállapodni, soha nem is állt szándékában elvenni ezt a lányt, ki tudja. A lényeg, hogy bekövetkezett az a bizonyos "upsz" pillanat. Ez eléggé "divatos" a kínai hölgyek körében. Elvileg szednek fogamzásgátlót, aztán utóbb kiderül, hogy azért inkább mégsem. Hmmm, azt hittem már kinőttünk ebből, hogy így fogjunk magunknak férjet, de úgy tűnik mégsem...

Phil megcselekedte, amit megkívánt a haza, elvette a lányt, és letelepedett. Most van egy egy éves kislánya, Morrighan, akit imád, és egy kínai felesége, aki állítása szerint utálja őt. Nem dolgozik, pedig angol tanár, vagyis sok pénzt tudna keresni, jó, most még othon kell lennie a babával, de közben is könnyedén adhatna órákat, meg tudnák oldani Phillel az időbeosztást, de nem teszik.

Mindezt úgy nem teszi, hogy 20 éves lejáratú kölcsönt vettek fel, azért, hogy vehessenek Deyangban egy lakást. Hiszen Kínában a férfi mielőtt elvehetné a nőt muszáj, hogy bizonyítsa (lakás tulajdonnal és megfelelő fizetéssel) el tudja tartani a családját.

Phil elmesélése alapján mielőtt jött volna a házasság és a gyerek, remekül megvoltak. Beszélgettek arról is, hogy Amerikába költöznek majd egyszer, és ott alapítanak családot. Aztán beütött a ménkő, és "kínai lett a feleség". Kizárólag azt teszi, amit a szülei mondanak neki, és minden progresszív gondolatot zsigerből elutasít.

Konklúzió: Phil, 32 éves angol tanár Kínában. A munkáját utálja, semmire sem tartja a diákokat, felesleges erőfeszítésnek érez mindent (ezt is meg tudom érteni, csak hát mindig lehet váltani...), megcsömörlött, kiábrándult. 20 éves lejáratú hitele van Deyangban (!). A feleségével nem jönnek ki jól, egy olyan országban, ahol a válás épphogy kezd "divatba jönni". A kislányát szereti nagyon, de milyen csillagok alatt vihetné magával Amerikába az anyja nélkül? Kínát ha korábban szerette is, most már biztos hogy nem. S ezért aligha lehet hibáztatni. Kína sokak számára börtön, valaki tud erről a kíniak közül, és ki akar törni, valaki csendesen beletörődik, azonban a legtöbben úgy hiszem nem is tudják, hogy börtön, ahová be vannak zárva. Phil, ellenben tisztában van vele, és azt is tudja, hogy mi van Kínán túl.

Mindaddig amíg Kína az ember saját választása, úgy gondolom, hogy élvezhető, hiszen tudod, hogy bármikor abbahagyhatod, elmehetsz. Amint kényszer, nem pedig az ember szabad akaratának a terméke, nagyon nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy Kína az a hely, ahol meg fogsz öregedni, ahol otthont kell teremtened magadnak. De azt gondolom, hogy ez a Föld bármely országára igaz, maximum vannak olyan országok, ahol könnyebb az ember dolga, mert nem olyan más ott, mint otthon.

Kis színes: Ma elmentem karácsonyi vásárolni az itteni barátaimnak, és az általam eddig egyetlen felfedezett antik bolt, vagy kacatbolt tulajdonosa az össze kiválasztott ajándékot ingyen odaadta nekem. Ilyen ez a popszakma...

Egyszer volt, hol nem volt…

Bizony esti mese idő van. Elég ideje vagyok már Kínában ahhoz, hogy egy-két embert megismertem valamennyire, nem azt állítom, hogy életük minden szegletébe belelátok, de egy-két dolgot mindenképpen tudok. Négy élettörténetet fogok elmesélni, kettő kínai, kettő külföldi sztori.

Már említettem Irene-t az előző posztomban. Ő az a tanársegéd, aki pár héttel utánam érkezett az iskolába, és aki segített megvenni Jiuzhaigou-ba a buszjegyeket. Mint mondtam tanársegédként egy éven keresztül tulajdonképpen csak megfigyeli más tanárok óráit, és adminisztratív teendőket lát el. Aztán jövőre kezdi a tanítást, fonetikát fog tanítani. Ezen mindig nagyon nevetek, hogy egy akcentussal beszélő ember, hogyan tanít fonetikát és helyes kiejtést…

Irene velem egy idős, Deyang-ban született, és egyetem alatt részt vett egy csereprogramban, így Amerikában tanult egy fél évet. Ezzel azon kevés kínaiak közé tartozik, aki elhagyta az országot, így valamelyest érdemben tud dönteni arról, hogy Kínában képzeli el az életét vagy esetleg máshol a világban. Első beszélgetésünkkor elmondta, hogy nem is akart Amerikába menni, a szülei, apukája győzte meg, hogy ragadja meg az alkalmat, éljen a lehetőséggel és tanuljon külföldön. Ahogy kivettem a szavaiból, eléggé magányos volt, nem nagyon szerzett amerikai barátokat. Ezt el is tudom képzelni, ha voltak más ázsiaiak, akkor jó eséllyel velük töltötte az összes idejét, illetve leginkább otthon volt begubózva, mint egy báb.

Félreértés ne essék, Irene egy nagyon kedves lány, velem egy idős, és azt gondolnám, hogy wow elment Amerikába tanulni, akkor biztos nagyon önálló. De egyáltalán nincs így. Mintha minden magabiztosság hiányozna belőle, s a szülei útmutatása nélkül egy lépést sem tudna tenni.

A lényeg, hogy látott mást is, ráadásul az „amerikai álmot”, mégis kerek perec kijelentette, hogy nem akar máshová költözni, nem akar máshol lakni, mivel itt vannak a szülei, és nőként ez az elvárás is, hogy otthon maradjon. Ezt írtam már korábban is azt hiszem, hogy ha nő vagy, akkor jó eséllyel megmaradsz a fenekeden, abban a városban, ahol születtél, ha férfi és kalandvágyó akkor meg az egész tartomány előtted áll. De azért tartományon kívülre ne költözz, és el ne vegyél egy nem idevalósi lányt.

Itt kezdődnek Irene problémái.  Megismerkedett ugyanis Amerikában egy kínai fiúval (furcsa, hogy normális esetben egy 28 éves hímnemű egyedet a férfi szóval illetnék, de ha kínairól van szó, tökéletesen helytálló a fiú és lány megnevezés úgy kb. 30 éves korukig, vagy addig míg meg nem házasodnak). A srác még mindig ott van, így távkapcsolatban élnek. És mivel a fiú még 1,5 évet Amerikában fog tanulni ez így is marad egy ideig. Minden nap beszélnek, ebben nincs is baj. Szerelem, pillangók, szivárvány és unikornis.

Csakhogy, Irene velem egy idős, vagyis 26 éves. Hogy ez miért probléma? Mert Kína. Az itteni elvárások szerint 27 éves korodra nőként muszáj, hogy legyen férjed, ha nincs, akkor soha nem is lesz már, és vénlányként vagy elkönyvelve. Ráadásul, mivel Kína – az őszinteség hazája, de legalábbis a kegyes hazugság fogalmát nem ismerő nép hazája– ezt még az orrod alá is dörgölik. Kínaság elrejtve: ha azt gondolják kövér vagy, nem fogják szépen tálalni, nincs politikai korrektség (hát hiszen, tényleg nincs…) az arcodba mondják, hogy kövér vagy.

A következő gond, hogy nem elég, hogy Amerikában van, és marad is még másfél évet, vagyis mire hazajön Irene a polcon fog porosodni és hivatalos kékharisnya lesz, de ez a gonosz ifjú még másik tartományban is született… Mi lesz a megoldás nem tudja senki. Megkérdeztem Irene-t, hogy, akkor odaköltözik majd a sráchoz? Nem, nem, mert nem akar elmenni abból a városból, ahol a szülei laknak, mindenképpen a közelükben akar maradni. Ezt még értem is…Valahol, bár ugye ha a srác teszi boldoggá, akkor csak van valami köztes megoldás. Következő zseniális javaslatom az volt, hogy akkor a srác fog ideköltözni. Hmmmm, nem kaptam erre igazán egyenes választ, azon túl, hogy de másik provinciából való, és a szülei nem fogják engedni neki, hogy elköltözzön abból a tartományból. No erre, már megrebbent a szemem, hogy micsoda? „a szülei nem engedik?!”

Kínában mintha az életed, nem a tiéd lenne, s a sorsod nem a Te kezedben lenne. Mindent meghatároz a családod. Ami azért visszás és érdekes, mert bár az teljesen rendben van, hogy külföldön tanulj, de az nem, hogy elköltözz, és úgy éld az életed, ahogy Te akarod. Mintha lenne egy lejárati idő a kínai fiatalok életén, címke ami kimondja, hogy meddig van bármilyen szabadságuk a döntéseikben. Vagy van egyáltalán? Hiszen említettem, hogy a kínai érettségi pontjaik alapján osztják be őket egyetemekre, nincs beleszólásuk, abba sem, hogy hová mennek, és hogy mik lesznek ha nagyok lesznek.  De elkalandoztam.

Túlléptünk ezen, hogy a szülei nem fogják engedni, és Irene meg nem tud másik tartományba költözni. Elmesélte azt is, hogy az sem egyszerű, hogy Deyang-ban nem tudna vagy csak nagyon nehezen tudna elhelyezkedni a srác. Erre mondtam remek megoldásként, hogy és mi a helyzet Chengdu-val (Szecsuán fővárosa, így gondolom ott sokkal több munkalehetőség van). Igen, valóban ott lenne munka, de Irene nem akar Chengdu-ba költözni. És azt sem akarja, hogy Deyang-ból ingázzon a srác. No erre már nem tudtam én sem mit mondani… Chengdu és Deyang között a távolság semmi. Negyven perc az autóúton. Így odaköltözni nem igazán jelentene eltávolodást Irene családjától, és ha ezt nem akarják, akkor ingázni sem olyan megerőltető. Ráadásul a tervek szerint a jövőben kihozzák a metrót Deyang-ig, vagyis még könnyebb lenne az életük. De nem, minden egyes kompromisszumos, számomra megoldásnak tűnő ötletem, komolyabb átgondolás nélkül elvetésre került.

Amikor rávilágítottam, hogy akkor, hogyan is lesznek együtt, Irene elismerte, hogy igen nagyon nehéz, és nem tudja, hogy mi a megoldás, de hát ez a szerelem…

Jó, ez szép és jó, és igen, romantikus lélek vagyok. A gondom azzal van, hogy nem áthidalhatatlan problémákról van szó, de Irene látszólagos rugalmatlansága valóban lehetetlenné teszik a közös jövőt.

Figyelmeztetés! Visszatérő motívumai lesznek a kínai sorsoknak a házasság, a kor, a család által támasztott elvárások, no meg a távkapcsolat.

Uhúúúramatyám, atyagatygya és hasonlók! Soha ilyen gyönyörű helyen nem jártam még... Narnia, elvarázsolt mesebeli erdő és Csodaország egybegyúrva, és még akkor sem tudom kellően kifejezni, hogy mennyire mennyire lenyűgöző helyen jártunk a hétvégén. Összesen 20 óra buszút, 30 km, hajnali kelések tömkelege (lehet túlzok és csak hérom reggel volt...), de megérte.

Kezdjük azonban az elején. Jó és elkötelezett tanárhoz illő módon, lemondtam a pénteki órámat, és helyette inkább nyakamba vettem Kínát. No nem egyedül, annyira nem vagyok még bátor, hogy Chengdu-nál messzebb egyedül menjek kínai tömegközlekedést használva. És a buszjegyet sem én foglaltam, hanem az egyik kedves kínai kollégám, aki egy évig tanár asszisztensként dolgozik a főiskolán, ami azzal jár, hogy megfigyeli más tanárok óráját. Hmmm, érdekes, hogy rám rámbíznak két osztályt azonnal, és csomó más órát, pedig nekem nincs semmilyen végzettségem, ő meg egy évig végezheti a rábízott kulimunkát és nézheti ahogy mások tanítanak. Kína...

No mindegy is, a lényeg, hogy Irene megvette nekünk : Ellienek, a zenerőrült britnek (végre egy normálisangolt beszélő ember a sok amerikai között- mondja a sznob énem) és nekem a jegyet. Pénteken 6:30-kor indult a busz, így Ellie nálam aludt, reggel eltaxiztunk a buszállomásra. Előtte való nap elmentem és megszereztem az automatából a jegyeket, és csináltam egy képet a buszpályaudvarról, hogy meg tudjuk mutatni a taxisofőrnek, hogy ide vigyél édesem. Hát megmutattam, mire mondta (kínaiul) hogy nem tud olvasni. Mire mondtuk neki angolul, hogy nem is kell, csak menj egyenesen, és majd megmondjuk, hol fordulj balra. Ez meg az, hogy megmutattuk neki a buszjegyet, végül sikert eredményezett, és fejenként kb. 200 Ft-ért elvitt bennünket a déli buszpályaudvarhoz,ami egy 10-15 perces út. Megtaláltuk a buszunkat, és szerencsére sok sok helye volt a lábunknak. Ránk szólt a kínai utasszámláló,hogy fel ne merészeljük tenni a lábunkat az előttünk lévő korlátra (merthogy a második ajtó utáni üléseken ültünk),mire mondtuk neki, hogy már pedig feltesszük, de ne aggódjon előtte levesszük majd a cipőnket. Aztán megbeszéltük vele azt is, hogy igen igen, mindenképpen bekapcsoljuk a biztonsági öveinket (amit én meg is tettem, Ellie kevésbé, pedig Kínában az a remek szokás, hogy a buszon buszbalesetekről mutatnak videókat). Tíz órába tellett eljutnunk Jiuzhaigou-ba, ahol a színes tavakat rejtő nemzeti park van. A hely a gyönyörű tiszta vizű tavairól híres, és arról, hogy ősszel a fák gyönyörű színekben pompáznak. Ez volt az egyik hely, ahová mindenképpen el akartam jönni, és amit ha nem tudok megnézni, akkor sírva távoztam volna az országból. Szerencsére ez nem fog már megtörténni, bér az is igaz, hogy van még egy-két hely a bakancslistámon (például az óriás Buddha, ami Leshan-ban van, és két óra vonatútra tőlem).

A buszút odafelé viszonylag eseménytelenül telt el. Tegyük hozzá,  hogy elmulattunk azon, hogy itt 10 óra a buszon és a tartományt sem hagyjuk el, s otthon ha ennyit buszozunk biztos, hogy országhatárt lépünk át, vagy éppen beleesünk a tengerbe....

Kínáról van szó, tehát az út során sok sok random helyen megálltunk, ahol vehettünk enni-inni, meg nyakláncot, meg jakfejet, sőt ha éppen úgy hozta úri kedvünk jak bőrt s jakbeleket is vehettünk volna. Nem hozta, úgyhogy csak képet csináltam erről a szép látványról. A legdurvább az, hogy természetesen a mészárszék az élő jakok szomszédságában található, vagyis szerencsétlen jakok látják,hogy mi vár rájuk. Végülis, legalább van idejük felkészülni, miközben a tesóikat ölik halomra. Kína...

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egy remek kis hostelben szálltunk meg, ami csak kicsit volt gusztustalan, de külön szobát kaptunk, noha hatágyasban foglaltunk két ágyat.  Mivel azonban nem tudtak volna minket egy szobában elszállásolni, ezért egy háromágyasban kaptunk helyet, ahol nem volt harmadik ember. Nem is baj, mivel Ellie is őrült meg én is, és szeretjük fennhangon kommentálni az életünket, dalokat költünk a napjainkról és összezavarjuk a jónépeket azzal, hogy nem törődve azzal, hogy nem értenek minket beszélünk hozzájuk. Szóval talán jobb is, ha senki másnak nem kellett ezt hallgatnia. Robbie, a hostel tulajdonosa nagyon segítőkész volt. Igazán megörült nekem, mivel én voltam az első magyar akivel találkozott életében, gyorsan megtanult köszönni magyarul, hogyha majd találkozik a következővel, akkor őt már magyarul üdvözölhesse. És nem, bár  a kísértés mindig nagy, nem valami káromkodást tanítottam meg neki, mint szia...

Tehát Robbienak hála, félárú jegyet szereztünk a parkba, és a parkon belüli buszjáratok használatáért sem fizettünk semmit. A völgy három részből áll, és úgy néz ki mint egy kétágú villa. A bejárattól a közepéig egy völgyön keresztül vezet az út, amit meg lehet tenni busszal vagy gyalog. Árdekes, hogy a nagy gyalogló kínaiak mind busszal teszik meg ezt az utat, míg a külföldiek többsége gyalog. Persze az is lehet, hogy arról van csak szó, hogy a kínaiak becsületesek, és kifizetik a buszért a plusz pénzt, a garasoskodó külföldiek meg csalnak. Mi is így tettünk, és milyen jól tettük. Reggel 7-re mentünk a bejárathoz, ahhoz a kapuhoz, amelyiken a munkásokat is beengedi. Ellivel remekül elszórakoztunk azon, hogy elmagyaráztuk nekik, hogy a sorban állás sorban állást jelent, és nem illik bevágni mások elé. Aztán mikor hitetlenkedtek, hogy gyalogolni akarunk, pózba vágtuk magunkat és megmutattuk, hogy erősek a combjaink, menni fog a gyaloglás, s ne tévessze meg őket a túrafelszerelés hiánya, stramm kölkök vagyunk. Erre nevetgélve azt válaszolták, hogy "nem értik". Mondtuk, jólvan nem is kell érteni, de akkor ne tessék hitetlenkedni.

Olyan fél 8-kor jutottunk be a parkba és kezdtük meg a sétát. Először egy francia páros is csatlakozott hozzánk, de aztán nem bírták a tempónkat. Nem, nem mi mentünk gyorsan, hanem ők. Ugyanis mi el voltunk foglalva azzal, hogy álmélkodó kiáltásokban törjünk ki minden másodpercben, és hogy minden második fánál megálljunk és képeket csináljunk. Kicsit kevesebb, mint 5 óra alatt eljutottunk a park közepére a "Niagara-vízeséshez" (nem, nem ez a neve, de N-nel kezdődik, úgyhogy így neveztük el). Itt a varázsdobozunkból megebédeltünk.

Igen, varázsdoboz! Egy műanyag doboz, amibe először valamilyen kémiai anyagot tartalmazó zacskót tettünk, erre hideg zacskós vizet öntöttünk, erre rátettük a félkész rizst, majd a kilyukasztott tetejét a doboznak, alá pedig az ízesítést rejtő zacskót. Pár perc múlva elkezdet gőzölögni a doboz. Nem estünk pánikba, mert körülöttünk sok kínainak is volt ilyen varázsdoboza, és az övéké is gőzölgött. Aztán leoperáltuka rizsesdoboz tetejét, na ez egy remek mutatvány volt. Ellinek végül egy kedves kínai lány segített, én meg a kulcsommal szanaszét gyilkoltam a tetőt. A lényeg, hogy úgy 15 perc alatt sikerült elkészíteni az ebédet: kicsit nyers rizs, marhahúsos ízesítéssel. Nem mondom, hogy minden nap enném, de mivel addigra kopogott a szemünk az éhségtől, bármit megettünk volna... Hmm, ez se igaz, mert a kedves kínai lány látva a szerencsétlenkedésünket felajánlotta az ő uzsikája egy részét, ami lekvárosszerű szendvicsből és malaclábból állt. Megköszöntük a felajánlást, s Ellie elfogadta a szendvicset, de undorodó arccal visszautasítottuk a vákumcsomagolt malaclábat...annyire azért nem vagyunk éhesek alapon.

• 
• 
• 
• 

A parkot, és a látványt neház szavakba önteni, ezért csak egy csomó képet fogok feltölteni róla. Amiért mindenképpen megérte a hajnali 5 órás séta az a nyugalom volt. Sehol senki, csak mi és a természet, Ellie még vadlovakkal is tudott szelfit csinálni. A völgy első része még csak erdő volt, sehol egy tó, és mi már akkor el voltunk ájulva a gyönyörtől. Nem hiába az ősz a kedvenc évszakom. Az idővel is szerencsénk volt, napfény és nem túl meleg. 

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Aztán elérkeztünk a tavas részhez. A tavak nevét lefordították kínairól angolra, ami mindig zseniális, egészen biztos vagyok benne, hogy Google fordítót használnak, mert akkora badarságok jönnek ki néha, hogy még. Láttuk a duplasárkány tavat, a az alvósárkány tavat, a tündöklő tavat (ez egészen fedi a valóságot), de volt ott rinocérosz tó is, meg nyílbambusz tó, hattyúktava, hosszú tó, panda tó, öt virág tó és tükör tó is.

• 
• 
• 
• 

A  vízesés után felszálltunk a buszra, és elmentünk a park legdélebbi részébe, a kétágú villa jobb ágán haladva. Onnan visszasétáltunk a vízeséshez, majd elbuszoztunk a kijárathoz. Ez a rész sem volt épp csúnyácska, mégis azt kell mondjam, hogy a reggeli séta a kedvencem, ugyanis akkor nem kellett osztozni a látványon a csomó kínai túristával. Tudom, tudom mizantróp vagyok, és képmutató, hiszen mi is ugyanolyan túristák vagyunk. Csak éppen nem olyan élvezetes, ha lökdösnek miközben gyönyörködnél a látványban, s hasba könyökölnek miközben fényképet csinálnál. Nem, a kínai nem egy udvarias nép.... A nap során több mint harmicezer lépést tettünk meg, elégettünk 1900 kalóriát, a tavakba löktünk több száz kínait (jah, nem azt nem, csak szerettük volna) és keszítettünk vagy 300 képet fejenként.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Egyetlen csalódás - már azon kívül, hogy a kissé bosszantó kínaiakat nem löktük a vízbe - az volt, hogy nem láttunk majmokat, pedig elvileg vannak a parkban. De hiába kiabáltuk fennhangon, hogy hol vagytok majmócák, nem láttunk egyet sem, csak mókusokat, meg madarakat. És az éneklésre se jöttek elő. Döbbenet...

Vasárnap hajnalban már jöttünk is vissza, hiszen hétfőn már tanítás (persze, mint a történet mutatja, ez nem áll az utamba...muhahahahaaaa), újabb tíz órás buszút. Eseménytelen? Nem, nem. Ugyanis egy kedves kínai hölgy, aki éppen előttem ült, úgy döntött hogy rosszul lesz a buszon. S míg a remek kínai úriember, aki szintén rosszul volt, amennyire lehettt elvonult, szerzett magának egy hányós zacskót és viszonylag csendben okádta ki a lelkét, a hölgy nem vessződött ilyen apróságokkal. Az ülése mellett lévő kuka fölé hajolt, és ott lelte örömét az öklendezésben. Nagyon érzékletesen tudnám leírni a történteket, de akkor újra át kellene élnem a borzalmakat, így legyen elég annyi, hogy undorító volt, és nem, nem jutott eszébe, hogy az egyik megálló alkalmával kicserélje a kukászacskót. Kínai kuriózum elrejtve az utazós, világlátós posztban... Nekik nem okoz ez gondot, nem borzadnak el a szagtól, szemük sem rebben a bokából felszakadó slejmfelkhögős hangra. Csak a külföldi utasok temetik az arcukat a sáljukba, és gondoják azt, hogy atyaég, mostmár én se vagyok olyan jól. Örök rejtély marad az is, hogy vajon ugyanez a hölgy miért érezte úgy, hogy jó ötlet főtt kukoricát rágicsálni... De lehet ez is valami ősi kínai gyógymód...Kína...

Save

Save

Save

 Azt hiszem itt az idő… Tanítás Kínában. Sikerült két és fél hónapot kihúzni anélkül, hogy kínai tartózkodásom okáról és igazi értelméről ne tegyek említést… Azt hiszem, bizton állíthatjuk, hogy a félre- és mellébeszélés mestere vagyok.

Mivel alapvetően nulla, azaz nulla tanítási tapasztalatom van, így nem valószínű, hogy bárhol máshol kapnék tanári állást. Mert a bármilyen diploma hiánya teljes mértékben eltántorít bárkit attól, hogy felvegyenek tanárnak. De nem így Kínában. Annyira nagy szükségük van az angol anyanyelvű tanárokra, és általában a külföldiekre, hogy bárki Kínába akar jönni, annak igent mondanak, és alapvetően kedvező feltételeket ajánlanak fel. Érdekesség, hogy Phil (az ő élettörténetét majd később regélem el), aki szintén abban az iskolában tanít, ahol én többet keres, mint a nagyobb tapasztalattal és tanári diplomával rendelkező kínai angol tanárok.

Tegyük hozzá, hogy én mindenkinél kevesebbet keresek, mint gyakornok de hát nem meggazdagodni jöttem, hacsak nem élményekkel gazdagodni, és mindenképpen belekóstolni a tanárságba. Megnézni, hogy igazam van-e, és tényleg szeretném-e csinálni hosszabb távon, ezzel megnyugvást hozva a körülöttem élőknek ( „végre talált valamit, amit nem egy évig fog csinálni…talán akkor kicsit megnyugszik”).

Tanárnak lenni Kínában. Bár otthon soha nem tanítottam, egészen biztos, hogy az otthoni viszonyok s az itteniek teljesen mások. Nem hiszem, hogy otthon szokás volna tapsviharral köszönteni a tanárokat, legalábbis, mikor én diák voltam, nem jutott eszembe. Az is alig volt „divat”, hogy az egyetemen óra után tapsoljunk. Előadások után, na jó, esetleg. Ha nagyon rossz volt az óra, azzal fejeztük ki nemtetszésünket, hogy még csak lagymatag tapsra se futotta. De szemináriumok után soha nem jutott eszünkbe tapsikolni. Itt nem ritkán fordul elő, hogy az osztályok, akiket aznap tanítok lelkes tapssal köszöntenek, és mielőtt bárki gonoszkodni akarna, mikor elhagyom a termet akkor is ugyanilyen lelkesek. Szintén különbség, hogy itt valóban tisztelik a tanárokat, és tényleg azt gondolják, hogy többet tudunk náluk, és meg akarják szerezni ezt a tudást maguknak. A tisztelet a tanárok felé abban a furcsa szokásban is kifejeződik, hogy ha felszólítok bárkit, az azonnal vigyáz állásba vágja magát és úgy felel. Az is igaz, hogy mostanság leckéztetem a diákjaimat, hogy nem ez jelenti a tiszteletet, hanem az, hogy dolgoznak órán, és hogy megpróbálnak minden tőlük telhetőt, ahelyett, hogy meditálnak, vagy telefonoznak.

Alapvetően ahol tanítok, az egy mérnöki főiskola, a legtöbb diákomból gyári munkás lesz. De Kínába még a gyári munkások is egyetemre kell, hogy járjanak, mert ha nem, akkor mindenki más lenézi őket. Ezt nem én találom ki, a diákjaim, illetve a tanár kollégáim mondták. Mindenkinek kötelezően van angol órája, kicsit, mint a gimnáziumba. Az egyetem/főiskola előtt leérettségiznek vagyis felvételi vizsgát tesznek.  Gyakorlatilag éjt nappallá téve, megállás nélkül tanulnak. Mindez arra jó – szerintem – hogy megutálják a tanulást, és rettegjenek minden vizsgától, ugyanis ez alapján a felvételi vizsga alapján kerülnek besorolásra, azaz eldől (igen, nem ők dönti el), hogy mi lesz belőlük, ha nagyok lesznek.

Az első ismerkedős órámon fel szoktam tenni a kérdést, mit akarsz csinálni egyetem után. Nyitva hagyom a lehetőséget, ha akarnak, a munkájukról beszélnek, ha akarnak csak arról, hogy milyen álmaik vannak. Ha utóbbit választják (kevesen szokták) akkor egytől egyig mindegyik diákom utazni akar, majd közlik, hogy de sajnos nincs rá pénzük. Ha az előbbit, akkor pedig a szakirányuk által kijelölt foglalkozást mondják fel, mint a kis angyalok. A turizmust tanuló diákjaim, idegenvezetők akarnak lenni, az üzleti angolt tanuló diákjaim pedig üzletemberek és üzletasszonyok. Ellenben, ha rákérdezek, hogy mivel akarnak foglalkozni, üres tekintettel néznek rám. Nem tudják, nem rajtuk múlik, nem érdekli őket. Két hónapomba tellett mire kiderítettem, a turizmus vendéglátást tanuló diákjaimnál, hogy mi az oka annak, hogy a történelem, kultúra iránt látszólag kicsit sem érdeklődő diákok, miért is akarnak idegenvezetők lenni. A válasz: idegenvezetőként ingyen utazhatnak.

No de térjünk vissza az alapokhoz. A keretsztori: a főiskolán/egyetemen az Idegen nyelvi tanszék egyik tanára vagyok, rajtam kívül, egy amerikai tanár, Philip az egyetlen külföldi. Szociológiát végzett Amerikában, aztán így vagy úgy eljutott Kínába, és kisebb megszakításokkal immár hat éve él itt. 35 éves, és csapdába esett, kiégett, semmiképpen nem példakép. Később szerintem írok még erről a remek jelenségről, most legyen elég annyi, hogy volt egy kínai barátnője, aki teherbe esett, most van egy kínai felesége, aki a saját elmondása szerint utálja őt, egy gyönyörű egyéves kislánya és egy húsz éves lejáratú jelzáloghitele Deyang, Szecsuán tartományban. (kommentár majd, ha a házasodási szokásokat boncolgatom)

Egy félévet töltök itt, ez alatt kaptam kettő osztályt, akiket minden héten tanítok, az egyik egy üzleti angol csoport, a másik alkalmazott angolt tanul. Ez utóbbiak lesznek maguk is tanárok (papíron) és közülük, úgy öt az, aki tényleg tanár is akar lenni. Hozzáteszem, hogy az üzleti angol osztályom tankönyve arról szól, hogy MeiMei egy kínai cserediák elmegy Amerikába tanulni é barátokat szerez, beteg lesz, eltéved és hasonlók…. Aki elmondja nekem, hogy ez hol üzleti angol…

Emellett minden héten van „English corner”, amikor a könyvtár előtti téren összegyűlünk Phil és én, és az adott héten áldozatul esett diákok, akik számára kötelezővé tették a részvételt. Igen, ezek nem a legjobb pillanatok, ugyanis, eléggé ijesztő tud lenni, amikor a már megszokottá vált 50 diák helyett 100 mered rád, és adj nekik valami értelmeset. Nem nehéz kitalálni semmi értelmes nem történik ez alatt az egy óra alatt. Kényszerítem a diákokat, hogy tegyenek fel kérdéseket, elénekeltetem velük a kínai himnuszt, eléneklem nekik magyarul a boldog szülinapot-ot, mivel éppen aznapra esett a minden osztályom által jól ismert nővérem szülinapja. Aztán következik a kötelező fényképezkedés, ugyanis mindig van egy kis nyomorult, akinek a kérdése az „ Can I take a photo with you?”…

Ez eddig rendben is lenne, még azt mondanám, hogy rosszul szervezve de az „English corner” is valami olyan, aminek lehetne értelme. Aminek kevés van, de megtörténik az az, hogy minden héten legalább 4-5 órám van olyan osztályokkal, akiknek a szakiránya nem angol. Ezeket az osztályokat egyszer látom az egész szemeszter alatt, illetve van 1-2, a turizmus diákok, akiket mondjuk háromszor. Annak ellenére, hogy mindegyikőjük 10 éve tanul legalább angolt, döbbenetesen alacsony szinten van a tudásuk. Sokan figyelmeztettek rá, hogy a szóbeli képességeik nem lesznek igazán jók, tehát erre felkészültem. Illetve őszintén nem meglepő, hiszen az otthoni diákok is igazán utálnak megszólalni idegen nyelven, és egy-kettő van, aki elég bátor. vagy csak nem érdekli, hogy „hülyét csinál magából”. Kínában, elméletben azonban az írás, olvasás és hallgatás készségük remek (elvileg), mivel ezekre koncentrálnak, ez az oka annak, hogy elkeseredetten keresik az anyanyelvi tanárokat (ahogy azt korábban említettem). Hát ezek a college English diákok nem tudnak erről, mert sem írni sem olvasni, sem megérteni sem beszélni nem igazán tudnak. Lelkesek, és általában átveszik az én lelkesedésemet, ezért kevés a rossz hangulatú órám, ellenben a hasznos óráim száma is kevés. Illetve a fene sem tudja, mivel soha nem látom őket újra, legalábbis órai keretek között nem, tehát nem tudom meg, hogy a másfél órás majomkodásom tett-e rájuk bármilyen hatást. Ez az oka annak, hogy ezek az órák tudják az egész napomat elrontani vagy éppen az egész napomat megszépíteni. Fárasztóbb, mint bármi más (leszámítva az óvodát, de erről külön írok majd). Rengeteg energiát öntök beléjük, ami nem okoz gondot, van sok felesleges, de sokszor egy szikrányit sem kapok vissza, és azt érzem, hogy semmi hasznot nem hajtottam számukra sem, nem tanítottam semmit, nem is élvezték az órámat. Ilyenkor szoktam hazajönni, és órákon át egy helyben ülni és azon agonizálni, hogy mit rontottam el, hogyan lehetne javítani ezen, mi mást csináljak velük. Előfordul, hogy azzal megy el 5-10 perc, hogy csak átkozom a nyavalyás, tökkelütött diákokat, és mindenért őket hibáztatom. Máskor, meg alapos önostorozásba kezdek, és elkezdek lecsúszni a depispirálon, hogy nem vagyok jó a tanításban, nem szeretnek a diákjaim, akkor minek kínzom magam KÍNában, messze mindenkitől, miközben nagyon hiányoznak az otthoniak. Ilyenkor szoktam elmenni, futni vagy tekerni vagy sétálni vagy veszem elő a Kínai túlélés szabályai táblát, amit csináltam. Ha ezek nem működnek, akkor meg egyszerűen kiabálok Kínával egy sort, vagy picsogok a többi tanár-önkéntesnek, akik a szervezettel jöttek, és önsajnáló fesztivált tartunk. Ezeknek a végén mindig ugyanaz a konklúzió: kína…

Folyt.köv.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Save

Save