Igen, még mindig nem a tanítás van terítéken... Úgy érzem kissé elhamarkodtam a közlekedést témaként kitűző bejegyzés közzétételét. No persze honnan is tudhattam volna, hogy a Nemzeti Ünnep Hete teljesen más megvilágításba helyez mindent.
Hol is kezdjem? Az elején! Jó, most az egyszer. Habár az is igaz, hogy szerintem az étkezéseket is a desszerttel kellene kezdeni, úgy van egyedül értelme... Mi van, ha véletlen kajálás közben a fejemre hullik a plafon és meghalok... Hát az mégsem járja, hogy ne édességevés közben érjen a vég...
A kínai egyetemek őszi félévében az egyetlen szünet az október első hete, amikor is megünneplik kis kommunista birodalmuk megalakítását. Egy kínai srác, akivel az egyik hostelben egy szobán osztoztunk, a nemzeti ünnnepüket a Függetlenség Napjához hasonlította. Érdekes meglátás, no persze Hong Kong-ról és Makaóról is úgy gondolta, hogy gondolhatják az ottaniak, hogy függetlenek, és mások, mint Kína többi része, de ez bizony csak úri huncutság. Tehát Függetlenség Napja Kínában (muhahhaha, másodjára se hangzik jobban). Ennek örömére egy egész hét szünet van a sulikban, és mindenki (értsd mindenki!) hazautazik a családjához.
Illetve, Kínában vagyunk, szóval ez az egy hét sem ilyen egyszerű. Szünet van egész héten, de a rákövetkező szombaton és vasárnap meg kell tartani az amúgy csütörtökre és péntekre eső órákat. Vagyis az az egy hetes szünet mégsem egészen egy hét, és igen, még az ovisoknak is be kell pótolniuk az elmaradt napokat... Nem viccelnek!
Ezen az apróságon túllépve, akkor is volt egy hetünk, hogy utazzunk vagy épp otthon maradjunk. Mindenki figyelmezetett mindannyiunkat, hogy NEHOGY utazz ezen a héten, mert egész Kína egy emberként özönlik hazafelé, és nagyon nagy lesz a forgalom. Természetesen fittyet hánytunk rá, két okból is. Egy mi vagyunk a fejlett nyugat, ergo haddtudjukmárjobban, majdmimegmutatjuk, nemlehetannyirarosszahelyzet (ja, naná). Kettő, más alkalmunk nem nagyon lesz utazni, és kínalátni.
Így szeptember 30-án pénteken, reggel megtartottam még egy órámat, majd buszra szálltam Deyangból Chengduba, hogy találkozzam kis csapatunk többi tagjával. Estére össze is gyűlt a Chongqing Csapat, velem kiegészülve: Ruth és Pete, Caitlin és Bonita no meg én. Rossz nyelvek szerint haszontalan tagja vagyok a csapatnak, de mégsem, mivel Kínában a 4-es szám hihetetlen szerencsétlen, mivel kiejtve nagyon hasonlít a halál szóhoz, ergó, csommó épületben valahogy kimarad a negyedik emeelet. Vagyis, ha más miatt nem is, mindenképp jó, hogy bevettek a csapatba, mert így a szerencsétrlenség messziről kerül ki minket. Vagy nem...
A terv szecsuán tibeti részének felfedezése volt. Kangdingba illetve Tagongba látogattunk el. Ezek a városok, ha valaki nem tudná (hogy meri....) Szecsuán tartomány nyugati részén vannak. Péntek este még Chengduban örömködtünk egymásnak, majd szombaton délelőtt 11-kor buszra szálltunk Kangding felé. Előtte jól bereggeliztünk a helyi goffris helyen. És milyen jól tettük...
Még a kínaiak is elámulnak a 23 órás buszúton, szóval igen, különlegesek vagyunk, és egész Kínai csodájára jár a történetnek. Ezzel együtt, előrbeocsátom, hogyha előre tudom, hogy 23 órát kell a buszon töltenem, akkor is nekivágtam volna az útnak, annyira fenomenális volt. Ebben egyébként az egész csapat egyetért, Pete, a kapitányunk, Caitlin a hivatalos fotósunk Bonita a mentoloscukorka felelőse, és Ruth az ügyeletes kajarendelőnk. Akit érdkelne, én a busz-és térképfelelős voltam (hmmm, szóval mégsem hoztam szerencsét...no mindegy)
Megérkeztünk hát Kangdingba, igaz, egy nappal később mint terveztük, de mivel kaptunk ingyen kávét, nem ám Nescafét, amin élünk, hanem igazi himalájai kávét, hamar megfeledkeztünk az összes bánatunkról. No meg az is segített, hogy remek forró zuhanyt vettünk, így újra embernek éreztük magunkat. Le se feküdtünk, hanem mentünk a többiekkel (a programunkból mások is Kangdingot tűzték ki úticélul) felvonóval a közeli buddhista templomba. A felvezető úton, mivel páratlanul voltunk én mentem külön felvonóval, de nem is baj, mert így legalább szereztem egy barátot. Lefutottunk a szokásos "az angolom olyan pocsék" "dehogyis, és amúgyis az én kínai tudásomnál rosszabb nem lehet" udvariassági köröket a tíz perces úton, készítettünk egy szelfit, és legjobb barátok lettünk. Ahogy az már lenni szokott Kínában... (azóta egy autóműhely tulajdonosa is a legjobb baráőtom lett, ahol a biciklimet javíttatom...igen, közös képünk is van meg WeChaten barátok lettünk)
Jelentem ugyanis, végre végre láttuk az éjszakai égboltot... Igaz, nekem Deyangban még jó dolgom van, legalább egyszer tisztán láttam a holdat, s például tegnap is futás közben átsejlett a felhőkön keresztül. Akkor sem fogható semmihez az égbolt vidéken. Igaz ez Magyarországon, és Kínában is. Mindenki extázisba esett, csakúgy mint a jó kávé láttán vagy a helyi sajttorta meg borwnie felfedezésekor is, de bár ezt senki nem fogja elhinni nekem, nem kóstoltam meg őket. Nem bízom már a kínaiakban, nem tudnak ezek semmit az édességről. Ami édes kellene hogy legyen, az szószó édeskés, ami meg sósnak tűnik abban édes szósz van. Pfujika. Bárcsak lenne sütőm...
Hétfőn a mi ötösünk továbbállt Tagongba, míg a többiek maradtak Kangdingban. Hát bánhatják is. Tagong... és a kirándulásaink. Olyan élmények, amiket mindenkinek őszintén kívánok.Ide biztosan vissza szeretnék jönni, és ez az a Kína amit a gyerekeimnek is meg akarok mutatni.
Első éjszaka Angela-nál szálltunk meg, aki egy ex békehadtest önkéntes, 15 éve van Kínában, itt házasodott meg, van egy lánya no meg értelemszerűen egy szállásadó egysége. Korábban egy kávézót működtetett, vagyis eredetileg egy helyi kézműves dolgokat áruló boltnak induló valamit. Ez később kávéval és süteménnyel kibővült (és ez a nő bizony tud: pite, granola édesmindegy... istenem, komolyan elsírtam magam a reggelinél és az ebédnél is, amit kaptunk nála. Pite, igazi pite, édes és ropogós tésztával. Reggelire meg házi granola, és jak joghurt és friss gyümölcs. Ebédre meg főzetlen zöldség, saláta.... mennyei étkek.). Majd egy idő után mivel ki kellett bérelnie az egyéb csatlakozó épületeket is, hostel lett a kávézóbolt hibridből. Három éve eladta, és kiköltözött a semmi közepére, és felépítettek egy házat, ami tulajdonképpen bed&breakfastként funkcionál. Még épitkeznek, vagyis zuhany nem volt, se csapvíz, de nyugati wc és isteni vendéglátás igen. A házon ők maguk végzik a felújításokat illetve két önkéntes dolgozik még rajtuk kívül jelenleg ott. Egy lengyel srác, aki Lengyelországból Kínáig stoppolt, és egy brit lány, aki egy évig utazgat a világban és egyik helyről a másikra jár, munkáért cserébe kosztot és kvártélyt kérve. Álom...
Az egész hely szellemisége lenyűgöző. A vendégek, jórészt nyugatiak, hihetetlenül barátságos mindenki és mindenki mindenkivel megoszt tippeket az utazásról, életörténeteket és hasonlókat. Angela pedig a tökéletes házigazda. Leült közénk, és megosztotta a történetét, reggelit csinált és hahahha elárulta a granola receptjét is, úgyhogy minden kerek a világban. Sőt felajánlotta, hogy menjünk vissza karácsonyra hozzá (bár idén ő az álamokban tölti a karácsonyt), no jó inkább a sütőjéhez. Ugyanis kis ötösünk együtt tervezi a karácsonyt is, húzással meg minden ami kell, és olyan helyet vadászunk, ahol van sütő.
Megérkezés után megmásztuk az egyik közeli hegyet, káprázatos kilátás, isteni társaság, remek beszélgetések, majd este csillagnéztünk, és tűz körül táncoltunk, ugyanis barbacue volt a vacsi. Soha nem fogom elfelejteni az étkező ablakából elénk táruló látványt, és a hegyekben tett kirándulásokat. Második nap egy tibeti vezetővel, Tashival mentünk el egy buddhista templomhoz, és mintegy hat órán át túráztunk. A nap a jéghideg, erős sodrású folyó átszelésével kezdődött, nem mondom, felébredtünk egycsapásra tőle. Aztán Kipper, Angela kutyája ránkszabadított egy vad kutyát, akitől kedvünkre retteghettünk. Sebaj, kövekkel felszerelve folytattuk utunkat. A többiek magasságbetegségre panaszkodtak olykor-olykor, meg hogy nehezen veszik a levegőt, de én mindebből semmit nem éreztem. Muhahhahaa legyőztem az elkényelmesedett, puhány nyugatiakat ;-)
A tibeti pusztára, fennsíkra érve hihetetlen csend vett körül minket. Kicsit olyan volt, mint a föld alatti parkolóházakban, ahol az ember a szívdobogását is hallja. Azt leszámítva persze, hogy a parkolóházaktól frászt kapok, ez meg zen volt. Itt fogyasztotuk el az ebédünket, majd továbáltunk a templomhoz.
Útközben kérdezgettük a vezetőnket az életéről. Mint kiderült csomó kínai erről a vidékről inkább Indiában tanul, ugyis optt szabadabb, jobb az oktatás. Azt is megtudtam (óó igen, nem szégyellek naaaaggyon személyes kérdéseket feltenni), hogy Tashi szülei elváltak, s bár csak 25 éves már házas, és egy 9 hónapos kisfiú boldog (?) apukája. A feleségét mielőtt elvette volna nem nagyon ismerte, de ez Kína ezen részén nem meglepő, sok a szülők által elrendezett házasság. Azt is elmesélte, hogy az átlag életkor 16 amikor megházasodnak, vagyis ő azzal, hogy 23 éves korában nősült meg későn érőnek számít. Másik kis színes, hogy a házasságukat megelőzően testvéreként gondolt a feleségére, hogy miért? Nagyon egyszerű, ugyanis az volt... Mielőtt mindenki hányni kezdene, arról van szó, hogy az édesapja újraházasodott, és az új feleség lányát kellett elvennie Tashinak. Megkérdeztük tőle, hogy vissza szeretne-e menni Indiába, erre csak lemondóan legyintve mondta, hogy nem lehet, a családja nem akarja. Megkérdeztük azt is, hogy a fiát indiai iskolába fogja-e majd járatni, erre is csak legyintett és mondta, hogy nem az ő döntése, hanem a szüleié. Ennyit rólad szabad akarat...
Kifaggattam kicsit a buddhista/tibeti vitarendezési mechanizmusokról is. A többiek nagyon röhögtek, hogy előtört belőlem a jogász... A helyiek a vitájukkal ugyanis mindig a falu/terület lámájához mennek, aki a legmagasabb rangú pap/szerzetes a templomban. A láma meghallgatja a feleket, és dönt. Ha pénzbírságot szab ki, azt ki kell fizetni. Megkérdeztem, hogy és mi van ha valaki nem fizet. Üres tekintet volt a válasz, majd miután Tashi megértette, hogy mire akarok rákérdezni (és kivételesen nem a nyelvi korlát okozott gondot) egyszerűen közölte, hogy nem, nincsen kényszerítő erő, nincsenek végrehajtók. Egyszerűen kifizeted, mert tiszteled a lámát. Nem akarok, mély filozófiai fejtegetésbe bonyolódni, de eléggé elgondolkodtatott a dolog, hogy akkor hogy is van ez. Van-e bármi amit mi ennyire tisztelnénk a nyugati világban, hogy szó nélkül elfogadjuk valaki külső személy döntését. A jog világában aligha, hiszen nem mindenkinek az az első dolga, hogy fellebbez a döntés ellen, ha nem tetszik neki? A vallásról nem mernék ilyen határozottan nyilatkozni,de nem gondolom, hogy ilyen általánosságban ki lehetne jelenteni, hogy amit a pápa mondd az szent és sérthetetlen volna, ha az közvetlenül az emberek mindennapjaiba való beavatkozást jelentene.Pláne nem hiszem, hogy egy "mezei pap" esetében így lenne.
A második tagongi estét egy helyi családnál töltöttük, a sátrukban, ahol élnek. Nem, nincs nyugati wc, sőt semmilyen nincs, se zuhanyzás (a szemfülesebbeknek, talán feltűnt a fürdési lehetőségek korlátozott száma, igen, volt, hogy nem fürödtünk, nem, nem lettünk iszonyatosan büdösek...). Segítettem a tibeti hölgynek tésztát nyújtani a vacsoránkhoz. Eleinte kétkedve szemlélte ügyködésemet, de aztán lenyűgözve figyelte az egész család, hogy nahát honnan tudja ez a nyugati jöttment, hogy hogyan kell tésztát nyújtani, s hogyan kell felvágni utána kis darabokra. (a titok nyitja, előtte megnéztem, ahogy 5 adagot megcsinál ő....) A következő tésztatrükk amit meg kell tanulnom az a kínai marhaleves tésztájának a nyújtása. Csinálok majd róla videót aztán megpróbálom reprodukálni...
Nem ez volt életem legjobb alvása, s ráadásul másnap reggel újra át kellett kelnünk a jéghidg folyón. Pete egy hős volt, és lábát határozottan megvetve az erős sodrásban, segített nekünk keresztülgázolni. Ilyen egy igazi skót, felföldi férfi ;-)
Ezután sajnos, mivel Ruth is és én is tanítottunk szombat-vasárnap (ergó tegnap és ma) muszáj voltunk hazafelé venni az irányt. S a 23 órás buszút élményre tekintettel, sokkal óvatosabbak voltunk. Az eredeti terv szerint szerda hajnalban mentünk volna Tagongból Kangdingba és Kangdingból Cnehgduba autóval illetve buszal. De nem mertünk kockáztatni, így már szerdán visszatértünk Kangdingba, hogy csütörtök reggel korán tudjnk buszra szálni. Örömmel jelentem, hogy ezúttal csak 10 óránkba tellett megtenni a Kangding és Chengdu közötti távolságot. :-) Csütörtökön Chengduban aludtunk, és ittlétem óta először igazi hamburgert vacsoráztam (aranyáron...). Sebaj, megérte, és komolyan könnybe lábadt a szemem mikor megkérdezte a pincér, hogy hogyan szeretném a husomat. Könnyek közt rebegtem, hogy medium, és úgy is kaptam, és isteni volt.
Pénteken pedig visszatértem kis városomba, és kijavítottam a nyavalyás diákok leckéit.
Az utazáshoz kis színesek még:
Kishíján meghaltunk egy jakmamatámadásban. És két embernek, akinek a szülinapja arra az időszakra esik, mikor nem vagyok otthon megszereztem az ajándékát Tagongban, sőt az egyiőjüknek a karácsonyi ajándékát is. Már csak ki kell találnom, hogyan jusson ez el hozzájuk... A jakmamatámadást természetesen a teljesen lökött kutyának, Kippernek köszönhetjük. Ugyanis ő úgy döntött, hogy jakbébiket fog üldözni/terelni (kitudja mi járt a fejében). Majd amikor a jakmama ezt zokon vette, és elkezdte üldözni Kippert, az a drága lélek úgy döntött, hogy majd mi megvédjük, így felénk vette az irányt, no meg a felbőszült jakmama is. A tibeti vezetőink meg fetrengtek a röhögéstől, hogy a nyugatiak ijedeznek az elvileg szelíd jakmamától. Jah, marha szelídnek tűnt, ahogy felénk vette az irányt... Ennek kapcsán pedig azt is megtudtam, hogy Nagy-Britanniában csomó ember tehenek áldozatául esik. Bizony...Aki meg tudja állni röhögés nélkül egy halálos tehéntámadásról szóló cikk elolvasását, az mostantól a hősöm... Tudom morbid és érzéketlen vagyok....
Mindent összevetve remek túra volt, a végén megszavaztuk, hogy ki volt a "dick of the tour" és "lad/lass of the tour". Illetve megalakult a bizalom hexagonja is. Megbeszéltük azt is, hogy évente más-más kontinensen gyűlik össze a fantasztikus ötös, remélem, hogy tényleg össze fog jönni, már csak az utazás miatt is (muhahahaaaaaa)...
