Azt hiszem itt az idő… Tanítás Kínában. Sikerült két és fél hónapot kihúzni anélkül, hogy kínai tartózkodásom okáról és igazi értelméről ne tegyek említést… Azt hiszem, bizton állíthatjuk, hogy a félre- és mellébeszélés mestere vagyok.
Mivel alapvetően nulla, azaz nulla tanítási tapasztalatom van, így nem valószínű, hogy bárhol máshol kapnék tanári állást. Mert a bármilyen diploma hiánya teljes mértékben eltántorít bárkit attól, hogy felvegyenek tanárnak. De nem így Kínában. Annyira nagy szükségük van az angol anyanyelvű tanárokra, és általában a külföldiekre, hogy bárki Kínába akar jönni, annak igent mondanak, és alapvetően kedvező feltételeket ajánlanak fel. Érdekesség, hogy Phil (az ő élettörténetét majd később regélem el), aki szintén abban az iskolában tanít, ahol én többet keres, mint a nagyobb tapasztalattal és tanári diplomával rendelkező kínai angol tanárok.
Tegyük hozzá, hogy én mindenkinél kevesebbet keresek, mint gyakornok de hát nem meggazdagodni jöttem, hacsak nem élményekkel gazdagodni, és mindenképpen belekóstolni a tanárságba. Megnézni, hogy igazam van-e, és tényleg szeretném-e csinálni hosszabb távon, ezzel megnyugvást hozva a körülöttem élőknek ( „végre talált valamit, amit nem egy évig fog csinálni…talán akkor kicsit megnyugszik”).
Tanárnak lenni Kínában. Bár otthon soha nem tanítottam, egészen biztos, hogy az otthoni viszonyok s az itteniek teljesen mások. Nem hiszem, hogy otthon szokás volna tapsviharral köszönteni a tanárokat, legalábbis, mikor én diák voltam, nem jutott eszembe. Az is alig volt „divat”, hogy az egyetemen óra után tapsoljunk. Előadások után, na jó, esetleg. Ha nagyon rossz volt az óra, azzal fejeztük ki nemtetszésünket, hogy még csak lagymatag tapsra se futotta. De szemináriumok után soha nem jutott eszünkbe tapsikolni. Itt nem ritkán fordul elő, hogy az osztályok, akiket aznap tanítok lelkes tapssal köszöntenek, és mielőtt bárki gonoszkodni akarna, mikor elhagyom a termet akkor is ugyanilyen lelkesek. Szintén különbség, hogy itt valóban tisztelik a tanárokat, és tényleg azt gondolják, hogy többet tudunk náluk, és meg akarják szerezni ezt a tudást maguknak. A tisztelet a tanárok felé abban a furcsa szokásban is kifejeződik, hogy ha felszólítok bárkit, az azonnal vigyáz állásba vágja magát és úgy felel. Az is igaz, hogy mostanság leckéztetem a diákjaimat, hogy nem ez jelenti a tiszteletet, hanem az, hogy dolgoznak órán, és hogy megpróbálnak minden tőlük telhetőt, ahelyett, hogy meditálnak, vagy telefonoznak.
Alapvetően ahol tanítok, az egy mérnöki főiskola, a legtöbb diákomból gyári munkás lesz. De Kínába még a gyári munkások is egyetemre kell, hogy járjanak, mert ha nem, akkor mindenki más lenézi őket. Ezt nem én találom ki, a diákjaim, illetve a tanár kollégáim mondták. Mindenkinek kötelezően van angol órája, kicsit, mint a gimnáziumba. Az egyetem/főiskola előtt leérettségiznek vagyis felvételi vizsgát tesznek. Gyakorlatilag éjt nappallá téve, megállás nélkül tanulnak. Mindez arra jó – szerintem – hogy megutálják a tanulást, és rettegjenek minden vizsgától, ugyanis ez alapján a felvételi vizsga alapján kerülnek besorolásra, azaz eldől (igen, nem ők dönti el), hogy mi lesz belőlük, ha nagyok lesznek.
Az első ismerkedős órámon fel szoktam tenni a kérdést, mit akarsz csinálni egyetem után. Nyitva hagyom a lehetőséget, ha akarnak, a munkájukról beszélnek, ha akarnak csak arról, hogy milyen álmaik vannak. Ha utóbbit választják (kevesen szokták) akkor egytől egyig mindegyik diákom utazni akar, majd közlik, hogy de sajnos nincs rá pénzük. Ha az előbbit, akkor pedig a szakirányuk által kijelölt foglalkozást mondják fel, mint a kis angyalok. A turizmust tanuló diákjaim, idegenvezetők akarnak lenni, az üzleti angolt tanuló diákjaim pedig üzletemberek és üzletasszonyok. Ellenben, ha rákérdezek, hogy mivel akarnak foglalkozni, üres tekintettel néznek rám. Nem tudják, nem rajtuk múlik, nem érdekli őket. Két hónapomba tellett mire kiderítettem, a turizmus vendéglátást tanuló diákjaimnál, hogy mi az oka annak, hogy a történelem, kultúra iránt látszólag kicsit sem érdeklődő diákok, miért is akarnak idegenvezetők lenni. A válasz: idegenvezetőként ingyen utazhatnak.
No de térjünk vissza az alapokhoz. A keretsztori: a főiskolán/egyetemen az Idegen nyelvi tanszék egyik tanára vagyok, rajtam kívül, egy amerikai tanár, Philip az egyetlen külföldi. Szociológiát végzett Amerikában, aztán így vagy úgy eljutott Kínába, és kisebb megszakításokkal immár hat éve él itt. 35 éves, és csapdába esett, kiégett, semmiképpen nem példakép. Később szerintem írok még erről a remek jelenségről, most legyen elég annyi, hogy volt egy kínai barátnője, aki teherbe esett, most van egy kínai felesége, aki a saját elmondása szerint utálja őt, egy gyönyörű egyéves kislánya és egy húsz éves lejáratú jelzáloghitele Deyang, Szecsuán tartományban. (kommentár majd, ha a házasodási szokásokat boncolgatom)
Egy félévet töltök itt, ez alatt kaptam kettő osztályt, akiket minden héten tanítok, az egyik egy üzleti angol csoport, a másik alkalmazott angolt tanul. Ez utóbbiak lesznek maguk is tanárok (papíron) és közülük, úgy öt az, aki tényleg tanár is akar lenni. Hozzáteszem, hogy az üzleti angol osztályom tankönyve arról szól, hogy MeiMei egy kínai cserediák elmegy Amerikába tanulni é barátokat szerez, beteg lesz, eltéved és hasonlók…. Aki elmondja nekem, hogy ez hol üzleti angol…
Emellett minden héten van „English corner”, amikor a könyvtár előtti téren összegyűlünk Phil és én, és az adott héten áldozatul esett diákok, akik számára kötelezővé tették a részvételt. Igen, ezek nem a legjobb pillanatok, ugyanis, eléggé ijesztő tud lenni, amikor a már megszokottá vált 50 diák helyett 100 mered rád, és adj nekik valami értelmeset. Nem nehéz kitalálni semmi értelmes nem történik ez alatt az egy óra alatt. Kényszerítem a diákokat, hogy tegyenek fel kérdéseket, elénekeltetem velük a kínai himnuszt, eléneklem nekik magyarul a boldog szülinapot-ot, mivel éppen aznapra esett a minden osztályom által jól ismert nővérem szülinapja. Aztán következik a kötelező fényképezkedés, ugyanis mindig van egy kis nyomorult, akinek a kérdése az „ Can I take a photo with you?”…
Ez eddig rendben is lenne, még azt mondanám, hogy rosszul szervezve de az „English corner” is valami olyan, aminek lehetne értelme. Aminek kevés van, de megtörténik az az, hogy minden héten legalább 4-5 órám van olyan osztályokkal, akiknek a szakiránya nem angol. Ezeket az osztályokat egyszer látom az egész szemeszter alatt, illetve van 1-2, a turizmus diákok, akiket mondjuk háromszor. Annak ellenére, hogy mindegyikőjük 10 éve tanul legalább angolt, döbbenetesen alacsony szinten van a tudásuk. Sokan figyelmeztettek rá, hogy a szóbeli képességeik nem lesznek igazán jók, tehát erre felkészültem. Illetve őszintén nem meglepő, hiszen az otthoni diákok is igazán utálnak megszólalni idegen nyelven, és egy-kettő van, aki elég bátor. vagy csak nem érdekli, hogy „hülyét csinál magából”. Kínában, elméletben azonban az írás, olvasás és hallgatás készségük remek (elvileg), mivel ezekre koncentrálnak, ez az oka annak, hogy elkeseredetten keresik az anyanyelvi tanárokat (ahogy azt korábban említettem). Hát ezek a college English diákok nem tudnak erről, mert sem írni sem olvasni, sem megérteni sem beszélni nem igazán tudnak. Lelkesek, és általában átveszik az én lelkesedésemet, ezért kevés a rossz hangulatú órám, ellenben a hasznos óráim száma is kevés. Illetve a fene sem tudja, mivel soha nem látom őket újra, legalábbis órai keretek között nem, tehát nem tudom meg, hogy a másfél órás majomkodásom tett-e rájuk bármilyen hatást. Ez az oka annak, hogy ezek az órák tudják az egész napomat elrontani vagy éppen az egész napomat megszépíteni. Fárasztóbb, mint bármi más (leszámítva az óvodát, de erről külön írok majd). Rengeteg energiát öntök beléjük, ami nem okoz gondot, van sok felesleges, de sokszor egy szikrányit sem kapok vissza, és azt érzem, hogy semmi hasznot nem hajtottam számukra sem, nem tanítottam semmit, nem is élvezték az órámat. Ilyenkor szoktam hazajönni, és órákon át egy helyben ülni és azon agonizálni, hogy mit rontottam el, hogyan lehetne javítani ezen, mi mást csináljak velük. Előfordul, hogy azzal megy el 5-10 perc, hogy csak átkozom a nyavalyás, tökkelütött diákokat, és mindenért őket hibáztatom. Máskor, meg alapos önostorozásba kezdek, és elkezdek lecsúszni a depispirálon, hogy nem vagyok jó a tanításban, nem szeretnek a diákjaim, akkor minek kínzom magam KÍNában, messze mindenkitől, miközben nagyon hiányoznak az otthoniak. Ilyenkor szoktam elmenni, futni vagy tekerni vagy sétálni vagy veszem elő a Kínai túlélés szabályai táblát, amit csináltam. Ha ezek nem működnek, akkor meg egyszerűen kiabálok Kínával egy sort, vagy picsogok a többi tanár-önkéntesnek, akik a szervezettel jöttek, és önsajnáló fesztivált tartunk. Ezeknek a végén mindig ugyanaz a konklúzió: kína…
Folyt.köv.
