Uhúúúramatyám, atyagatygya és hasonlók! Soha ilyen gyönyörű helyen nem jártam még... Narnia, elvarázsolt mesebeli erdő és Csodaország egybegyúrva, és még akkor sem tudom kellően kifejezni, hogy mennyire mennyire lenyűgöző helyen jártunk a hétvégén. Összesen 20 óra buszút, 30 km, hajnali kelések tömkelege (lehet túlzok és csak hérom reggel volt...), de megérte.
Kezdjük azonban az elején. Jó és elkötelezett tanárhoz illő módon, lemondtam a pénteki órámat, és helyette inkább nyakamba vettem Kínát. No nem egyedül, annyira nem vagyok még bátor, hogy Chengdu-nál messzebb egyedül menjek kínai tömegközlekedést használva. És a buszjegyet sem én foglaltam, hanem az egyik kedves kínai kollégám, aki egy évig tanár asszisztensként dolgozik a főiskolán, ami azzal jár, hogy megfigyeli más tanárok óráját. Hmmm, érdekes, hogy rám rámbíznak két osztályt azonnal, és csomó más órát, pedig nekem nincs semmilyen végzettségem, ő meg egy évig végezheti a rábízott kulimunkát és nézheti ahogy mások tanítanak. Kína...
No mindegy is, a lényeg, hogy Irene megvette nekünk : Ellienek, a zenerőrült britnek (végre egy normálisangolt beszélő ember a sok amerikai között- mondja a sznob énem) és nekem a jegyet. Pénteken 6:30-kor indult a busz, így Ellie nálam aludt, reggel eltaxiztunk a buszállomásra. Előtte való nap elmentem és megszereztem az automatából a jegyeket, és csináltam egy képet a buszpályaudvarról, hogy meg tudjuk mutatni a taxisofőrnek, hogy ide vigyél édesem. Hát megmutattam, mire mondta (kínaiul) hogy nem tud olvasni. Mire mondtuk neki angolul, hogy nem is kell, csak menj egyenesen, és majd megmondjuk, hol fordulj balra. Ez meg az, hogy megmutattuk neki a buszjegyet, végül sikert eredményezett, és fejenként kb. 200 Ft-ért elvitt bennünket a déli buszpályaudvarhoz,ami egy 10-15 perces út. Megtaláltuk a buszunkat, és szerencsére sok sok helye volt a lábunknak. Ránk szólt a kínai utasszámláló,hogy fel ne merészeljük tenni a lábunkat az előttünk lévő korlátra (merthogy a második ajtó utáni üléseken ültünk),mire mondtuk neki, hogy már pedig feltesszük, de ne aggódjon előtte levesszük majd a cipőnket. Aztán megbeszéltük vele azt is, hogy igen igen, mindenképpen bekapcsoljuk a biztonsági öveinket (amit én meg is tettem, Ellie kevésbé, pedig Kínában az a remek szokás, hogy a buszon buszbalesetekről mutatnak videókat). Tíz órába tellett eljutnunk Jiuzhaigou-ba, ahol a színes tavakat rejtő nemzeti park van. A hely a gyönyörű tiszta vizű tavairól híres, és arról, hogy ősszel a fák gyönyörű színekben pompáznak. Ez volt az egyik hely, ahová mindenképpen el akartam jönni, és amit ha nem tudok megnézni, akkor sírva távoztam volna az országból. Szerencsére ez nem fog már megtörténni, bér az is igaz, hogy van még egy-két hely a bakancslistámon (például az óriás Buddha, ami Leshan-ban van, és két óra vonatútra tőlem).
A buszút odafelé viszonylag eseménytelenül telt el. Tegyük hozzá, hogy elmulattunk azon, hogy itt 10 óra a buszon és a tartományt sem hagyjuk el, s otthon ha ennyit buszozunk biztos, hogy országhatárt lépünk át, vagy éppen beleesünk a tengerbe....
Kínáról van szó, tehát az út során sok sok random helyen megálltunk, ahol vehettünk enni-inni, meg nyakláncot, meg jakfejet, sőt ha éppen úgy hozta úri kedvünk jak bőrt s jakbeleket is vehettünk volna. Nem hozta, úgyhogy csak képet csináltam erről a szép látványról. A legdurvább az, hogy természetesen a mészárszék az élő jakok szomszédságában található, vagyis szerencsétlen jakok látják,hogy mi vár rájuk. Végülis, legalább van idejük felkészülni, miközben a tesóikat ölik halomra. Kína...
Egy remek kis hostelben szálltunk meg, ami csak kicsit volt gusztustalan, de külön szobát kaptunk, noha hatágyasban foglaltunk két ágyat. Mivel azonban nem tudtak volna minket egy szobában elszállásolni, ezért egy háromágyasban kaptunk helyet, ahol nem volt harmadik ember. Nem is baj, mivel Ellie is őrült meg én is, és szeretjük fennhangon kommentálni az életünket, dalokat költünk a napjainkról és összezavarjuk a jónépeket azzal, hogy nem törődve azzal, hogy nem értenek minket beszélünk hozzájuk. Szóval talán jobb is, ha senki másnak nem kellett ezt hallgatnia. Robbie, a hostel tulajdonosa nagyon segítőkész volt. Igazán megörült nekem, mivel én voltam az első magyar akivel találkozott életében, gyorsan megtanult köszönni magyarul, hogyha majd találkozik a következővel, akkor őt már magyarul üdvözölhesse. És nem, bár a kísértés mindig nagy, nem valami káromkodást tanítottam meg neki, mint szia...
Tehát Robbienak hála, félárú jegyet szereztünk a parkba, és a parkon belüli buszjáratok használatáért sem fizettünk semmit. A völgy három részből áll, és úgy néz ki mint egy kétágú villa. A bejárattól a közepéig egy völgyön keresztül vezet az út, amit meg lehet tenni busszal vagy gyalog. Árdekes, hogy a nagy gyalogló kínaiak mind busszal teszik meg ezt az utat, míg a külföldiek többsége gyalog. Persze az is lehet, hogy arról van csak szó, hogy a kínaiak becsületesek, és kifizetik a buszért a plusz pénzt, a garasoskodó külföldiek meg csalnak. Mi is így tettünk, és milyen jól tettük. Reggel 7-re mentünk a bejárathoz, ahhoz a kapuhoz, amelyiken a munkásokat is beengedi. Ellivel remekül elszórakoztunk azon, hogy elmagyaráztuk nekik, hogy a sorban állás sorban állást jelent, és nem illik bevágni mások elé. Aztán mikor hitetlenkedtek, hogy gyalogolni akarunk, pózba vágtuk magunkat és megmutattuk, hogy erősek a combjaink, menni fog a gyaloglás, s ne tévessze meg őket a túrafelszerelés hiánya, stramm kölkök vagyunk. Erre nevetgélve azt válaszolták, hogy "nem értik". Mondtuk, jólvan nem is kell érteni, de akkor ne tessék hitetlenkedni.
Olyan fél 8-kor jutottunk be a parkba és kezdtük meg a sétát. Először egy francia páros is csatlakozott hozzánk, de aztán nem bírták a tempónkat. Nem, nem mi mentünk gyorsan, hanem ők. Ugyanis mi el voltunk foglalva azzal, hogy álmélkodó kiáltásokban törjünk ki minden másodpercben, és hogy minden második fánál megálljunk és képeket csináljunk. Kicsit kevesebb, mint 5 óra alatt eljutottunk a park közepére a "Niagara-vízeséshez" (nem, nem ez a neve, de N-nel kezdődik, úgyhogy így neveztük el). Itt a varázsdobozunkból megebédeltünk.
Igen, varázsdoboz! Egy műanyag doboz, amibe először valamilyen kémiai anyagot tartalmazó zacskót tettünk, erre hideg zacskós vizet öntöttünk, erre rátettük a félkész rizst, majd a kilyukasztott tetejét a doboznak, alá pedig az ízesítést rejtő zacskót. Pár perc múlva elkezdet gőzölögni a doboz. Nem estünk pánikba, mert körülöttünk sok kínainak is volt ilyen varázsdoboza, és az övéké is gőzölgött. Aztán leoperáltuka rizsesdoboz tetejét, na ez egy remek mutatvány volt. Ellinek végül egy kedves kínai lány segített, én meg a kulcsommal szanaszét gyilkoltam a tetőt. A lényeg, hogy úgy 15 perc alatt sikerült elkészíteni az ebédet: kicsit nyers rizs, marhahúsos ízesítéssel. Nem mondom, hogy minden nap enném, de mivel addigra kopogott a szemünk az éhségtől, bármit megettünk volna... Hmm, ez se igaz, mert a kedves kínai lány látva a szerencsétlenkedésünket felajánlotta az ő uzsikája egy részét, ami lekvárosszerű szendvicsből és malaclábból állt. Megköszöntük a felajánlást, s Ellie elfogadta a szendvicset, de undorodó arccal visszautasítottuk a vákumcsomagolt malaclábat...annyire azért nem vagyunk éhesek alapon.
Aztán elérkeztünk a tavas részhez. A tavak nevét lefordították kínairól angolra, ami mindig zseniális, egészen biztos vagyok benne, hogy Google fordítót használnak, mert akkora badarságok jönnek ki néha, hogy még. Láttuk a duplasárkány tavat, a az alvósárkány tavat, a tündöklő tavat (ez egészen fedi a valóságot), de volt ott rinocérosz tó is, meg nyílbambusz tó, hattyúktava, hosszú tó, panda tó, öt virág tó és tükör tó is.
A vízesés után felszálltunk a buszra, és elmentünk a park legdélebbi részébe, a kétágú villa jobb ágán haladva. Onnan visszasétáltunk a vízeséshez, majd elbuszoztunk a kijárathoz. Ez a rész sem volt épp csúnyácska, mégis azt kell mondjam, hogy a reggeli séta a kedvencem, ugyanis akkor nem kellett osztozni a látványon a csomó kínai túristával. Tudom, tudom mizantróp vagyok, és képmutató, hiszen mi is ugyanolyan túristák vagyunk. Csak éppen nem olyan élvezetes, ha lökdösnek miközben gyönyörködnél a látványban, s hasba könyökölnek miközben fényképet csinálnál. Nem, a kínai nem egy udvarias nép.... A nap során több mint harmicezer lépést tettünk meg, elégettünk 1900 kalóriát, a tavakba löktünk több száz kínait (jah, nem azt nem, csak szerettük volna) és keszítettünk vagy 300 képet fejenként.
Egyetlen csalódás - már azon kívül, hogy a kissé bosszantó kínaiakat nem löktük a vízbe - az volt, hogy nem láttunk majmokat, pedig elvileg vannak a parkban. De hiába kiabáltuk fennhangon, hogy hol vagytok majmócák, nem láttunk egyet sem, csak mókusokat, meg madarakat. És az éneklésre se jöttek elő. Döbbenet...
Vasárnap hajnalban már jöttünk is vissza, hiszen hétfőn már tanítás (persze, mint a történet mutatja, ez nem áll az utamba...muhahahahaaaa), újabb tíz órás buszút. Eseménytelen? Nem, nem. Ugyanis egy kedves kínai hölgy, aki éppen előttem ült, úgy döntött hogy rosszul lesz a buszon. S míg a remek kínai úriember, aki szintén rosszul volt, amennyire lehettt elvonult, szerzett magának egy hányós zacskót és viszonylag csendben okádta ki a lelkét, a hölgy nem vessződött ilyen apróságokkal. Az ülése mellett lévő kuka fölé hajolt, és ott lelte örömét az öklendezésben. Nagyon érzékletesen tudnám leírni a történteket, de akkor újra át kellene élnem a borzalmakat, így legyen elég annyi, hogy undorító volt, és nem, nem jutott eszébe, hogy az egyik megálló alkalmával kicserélje a kukászacskót. Kínai kuriózum elrejtve az utazós, világlátós posztban... Nekik nem okoz ez gondot, nem borzadnak el a szagtól, szemük sem rebben a bokából felszakadó slejmfelkhögős hangra. Csak a külföldi utasok temetik az arcukat a sáljukba, és gondoják azt, hogy atyaég, mostmár én se vagyok olyan jól. Örök rejtély marad az is, hogy vajon ugyanez a hölgy miért érezte úgy, hogy jó ötlet főtt kukoricát rágicsálni... De lehet ez is valami ősi kínai gyógymód...Kína...
