Isten hozott Chengduban, ahol sok a panda és az emberek is pandákká válnak...
Ha, ezt se gondoltam volna, hogy valaha megesik, hogy egy magyar nyugatinak számít. Jójó, nyilván földrajzilag tudtam ám korábban is, hogy van ám tőlünk keletebbre is egy-két dolog, csak hát ugye civilizációs szempontból kis beszűkült voltam eddig... Többé már nem!
Tehát a történet folytatódik. Ott hagytam abba, hogy megérkeztünk Kínába és felszedtek minket a reptéren a program önkéntesei. Ezt követően eltaxiztunk a "hotelbe", ami a Sechuian Normal University kampuszán volt és még van is. Noha, maradjunk annyiban, hogy csoda, hogy az épület még áll. Mivel a szállás eléggé lehangoló volt, így nem igazán készítettem róla képeket, csak a bejáratról, no meg egy két hatalmas pókról (Emmának és L-nek neveztem el őket, illetve volt egy harmadik, akinek nevet ugyan nem adtam, de hosszasan beszélgettünk, hogy jó, bent maradhat a fürdőszobában míg zuhanyozok, igen nézhet is közben, csak maradjon a saját térfelén és akkor minden rendben lesz...).
Becsekkoláskor kiderült, hogy bizony egy szobához egy kulcsot adnak, csakhogy ketten vagyunk benne, én Hayleyvel osztoztam a miénken, és a kínaiak már az első este bizonyították, hogy bölcsek, ugyanis nem rám bízták azt az egy szem kulcsot, hanem Hayleyre. Bölcs nemzet :-) Így nem is veszett el a kulcs. Kaptunk szép menzakártyát is, ami fel volt töltve pénzzel és azzal tudtunk fizetni a közeli menzán.
A menza… Hm, mit is mondhatnék, hát az bizony menza. Pozitívum, hogy én nagyon élvezem, hogy valamire rábökök, amiről lila gőzöm nincs, hogy mi az és majd kiderül, ha megkóstolom. Szeretem a meglepetéseket, és nagyon még nem lőttem mellé… Negatívum, ez bizony menza kaja volt a javából. Mindannyian azon nyavalyogtunk, hogy nem akarunk kövérek lenni, és hogy mi a kínaiak titka, mert ha ezt eszik éjt-nappallá téve, akkor bizony nem fair, hogy vékonyak. Ráadásul nem is keveset esznek…inkább sokat (de erről majd talán később)! Minden, de tényleg minden úszott az olajban, az összes zöldség olajban volt kisütve, és gyönyörűen csillogott, csillámlott, mivel miután olajban kisütötték, a biztonság kedvéért nyakon öntötték még egy kis olajjal a dolgokat, csak a miheztartás végett. :-)
A víz és az ivás kérdés… Ne idd meg a csapvizet, hacsak nem vagy nagyon fáradt és nem akarsz egész nap ücsörögni…a vécén. Persze ez akár jól is jöhet az olyanoknak, akik amikor utaznak khöm gondokkal küzdenek ezen a fronton. Nos, az ilyen embereknek (nem nevezek néven senkit, de tudja, akire gondolok muhahahaaaa) csak ajánlani tudom az ázsiai országokat, vagy tulajdonképpen bármilyen országot ami nem Európa vagy az USA/Kanada. ;-) A forralt vizet viszont már meg lehet inni, és mivel a palackozott víz elég drága, főleg ha valaki annyit iszik, mint én, így a végleges szállásomon is ez volt az egyik első beruházásom: egy vízforraló. (de erről is majd később)
Maga az orientáció, hát az meglehetősen információszegény volt, és nagyon hamar megalkottuk a #itdepends mottót, mivel minden kérdésünkre ez volt a válasz. No nem csak haszontalan rész volt, sőt nagyon hasznos volt, mert a békehadtest önkéntesei tartottak nekünk órákat arról, hogy hogyan tanítsunk, meg óratervezésről. Csak éppen magának a programnak a szervezése nem túl gördülékeny és hatékony, így például az utolsó óratervezős óráról abszolút lemaradtunk, mivel mentünk letelepedési engedélyért folyamodni a rendőrségre. Óóóó igen, ezt is elfelejtették említeni, hogy az útlevelünket megcsókolhatjuk búcsúzóul, merthogy 15 napig a rendőrségnél lesz, és mivel én nem Chengduban vagyok, így vagy visszamegyek érte (hahaha, mégha Chengduba el is vergődök valahogy, akkor se tudom a rendőrség címét, jó nem?) vagy postázzák… Hmmm, a megbízható magyar postát végiggondolva…. hajjajjj. No mindegy, Kína azt hiszem pont egy börtön és az IM ellentéte, ide bejutni nehéz, kijutni sokkal könnyebb…
A mellékes programok is iszonyatosan szuperek voltak, és az egész kis kompániánk is igazán remek társaságnak bizonyult. Nem állítom, hogy mindenkivel beszélgettem, de majdnem, és most mindenki igyekszik mindenki támasza lenni. Hihetetlen érdekes, hogy ha emberek hasonló helyzetbe kerülnek, és hasonló kihívásokkal küzdenek, mennyire összetartóak tudnak lenni. Ilyenkor a kedvesség és a segítőkészség teljesen őszinte és nem kérdőjeleződik meg, hogy vajon ez belülről fakad, avagy belenevelt manír. (khöm brit udvariasság….ők maguk is úgy gondolják, hogy csak egy homlokzat, és kirakat, és nem feltétlenül belülről fakadó valami) Ami még szintén nagyon üdítő az a banda mentalitása, mindenki szinte azonnal ráhangolódik a másikra és nem csak a szükség okozza ezt, hanem egyszerűen már a tény, hogy itt vagyunk, azt feltételezi, hogy hasonló a gondolkodásunk.
Lássuk csak miket csináltunk. Voltunk a pandaparkban, naná. Hogy miért mondtam, hogy a szecsuáni emberek maguk is pandák? Hát mert két dolgot csinálnak nagyon szívesen: esznek és alszanak. De még mennyit tudnak enni. Deyangi kísérőmmel elmentünk egy street food helyre, és miután vagy 3-4 különböző dolgot ettünk és mondtam, hogy mindjárt kipukkadok, furcsálkodva rámnézett és azt kérdezte, hogy de akkor én most komolyan nem eszem már semmit, és inni se, és biztos nem vagyok még éhes? Hogy ez miért akkora szó, mert a lány (majd mesélek még a következő bejegyzésben róla) úgy 3 fejjel alacsonyabb mint én, és feleolyan széles… :-)
Volt karaoke este, amin egyszerűen eltűntek az úgynevezett félénk, visszahúzódó kínaiak és teljes erőbedobással, minden gátlást hátrahagyva énekelték a 20 évvel ezelőtti slágereket. A terem felrobbant, amikor elkezdtük énekelni a ’My heart will go on’-t. Hiába, Celine örök… Még koreográfiát is gyártottunk rá Josh-sal, ő volt Kate én Leo aztán ő volt Leo és én Kate. :-) #genderequality
Elvittek minket Chengdu belvárosába is, amit hát magunktól nem találtunk volna meg, mivel mi csak bárokra vadásztunk és jó kínai sörre. Bizony ez a va dászat még most is tart. A minap ittam egy ananászosat… brrrrrr no comment. Miután ettünk egy zseniális ebédet, szabadjára engedtek minket, és nem túlzok istenek módjára vonultunk az utcákon. Josht megkérték, hogy mint egy messiás vegye kézbe a gyereküket… Fárasztó dolog látványosságnak lenni. No nem udvariatlanok a kínaiak, csak éppen folyamatosan pillantások kereszttüzében vagy, és ez bizony kimeríti az embert pár óra után. Csapatostul szeretnek fényképezkedni veled, mert te vagy a messziről jött idegen, és simán előfordulhat, hogy az első nygati ember, akit életében lát.
Kaptunk egy taicsi órát is, meg papírvágást, hát egyikben sem vagyok különösebben tehetséges, de a taicsivel járt egy póló is, ami kapóra jön, mivel nem hoztam pizsamát… Igen a papírvágós órán készített gyönyörűségekről nem merek képet betenni, mert mindenki azon hahotázna, hogy milyen béna vagyok, lehet jobb, hogy nem mentem óvónőnek, mert a kézügyességem nulla…
Szerveztünk azért jócskán magunknak is programot, vagy csak lógtunk az előtérben a „hotelben”, wifire vadászva, vagy elmentünk helyi bárokba. A lényeg, hogy a hét végére összerázódtunk annyira, hogy borzasztó legyen a búcsú.
Sokan másokal együtt kerültek sulikba, de mások (köztük én is) egyedül tartjuk a frontot, mint gyakornok az új otthonunkban. Tegyük hozzá, hogy már jó hamar megtudtam, hogy lesznek emberek még a békehadtestől, akikkel lehet majd bandázni, úgyhogy nem aggódtam túl a dolgot. Aztán a sok mulatozás közben eljött a kedd, és az áthelyezés napja. Könnyes búcsú, ígéretek, hogy hívjuk egymást ha kell, mindenki megírja, hogy jó-ea helye, és egyáltalában véve senkit nem hagyunk magára. Mindig számíthatunk egymásra, ha épp picsogni támadna kedvünk. És legkésőbb karácsonykor találkozunk, amikor valahogy Airbnb-zünk Chengduban, és megünnepeljük ezt a jeles ünnepet…
Végül íme még pár kép, azt hiszem mostantól ilyen galériásan szúrok be képeket, mert megőrjít a szerkesztő máskülönben... :-) Kis magyarázat, hogy miért költözött el a blog onnan ahonnan, mert ott borzasztóan körlményes volt a képek hozzáadása, és megelégeltem, még visszajelzést is írtam, jól megmondtam a magamét a google-nek, szerintem el fogják szégyellni magukat...muhahahaaaa (ha javul a szerkesztőfelület, akkor bizony az nekem köszönhető...)
